Elkezdek futni, de ahogy hallom, mögöttem is gyorsabb tempóra váltanak. Hirtelen valamelyik durván megragadja a csuklómat, erre én a másik kezemmel lendületből pofán vágom. Meg se kottyan neki, de hogy viszonozza a gesztust, olyan erővel üt meg, hogy a falnak zuhanok és beverem a fejem. A számba érzem a vér ízét.
Felmérem a támadóimat. Az, amelyik megütött, egy zömök, sötét hajú, huszas éveiben járó fickó. Egy koszos pólót, nadrágot és cipőt visel. A másik kettő is hozzá hasonlóan néz ki, és az öltözékük sem különb. Erősen lehet érezni az alkohol bűzét belőlük.
- Még egy ilyen és vége az életednek kiscicám! - sziszegi felém a jobbszélső, majd egy akkorát belém rúg, hogy egy métert arrébb csúszok a hideg járdán, melyet már meleg könnyeim áztatnak a véremmel keveredve.
Félek. Segítség! Valaki segítsen!
Valamelyik jól rám tapos, míg a másik kettő ahol ér ott rúg. Nyöszörgök és erőtlenül csapkodok, miközben jól mulatnak tehetetlenségemen. Mikor az, amelyik a gyomorszájamat tapossa, teljes erejével rám tapos, megtalálom a hangom. Bár az állkapcsom írtózatosan fáj, olyan hangosat sikítok, hogy visszhangzik az egész utca. Abbahagyják kínzásomat, de nem érzem a várt megkönnyebbülést, mivel az egyik a hajamnál fogva térdelésbe kényszerít, s így nevet a pofámba.
Már csak tompán érzékelem a külvilágot. Hirtelen egy lövés dördül el, s a fogvatartóm, mintegy rongybaba, úgy esik össze. A másik kettő sem ússza meg a dolgot, két hangos dördülés után, egymás után dőlnek el. Én négykézlábra ereszkedem vissza és keservesen zokogok. Nagy kő esett le a szívemről, hogy nem itt fogok meghalni, de amint felnézek megmentőmre, egy aranybarna szempárral találom szembe magam. A súly lassan visszanehezedik a szívemre.
Rosszallóan megcsóválja a fejét, majd puha léptekkel közelebb jön, s megragadja a csuklómat - hozzáteszem sokkal lágyabban, mint ahogy ezek a vadállatok tették - és elkezd maga után húzni, csöppet sem törődve fájdalmaimmal. Előveszi a telefonját, tárcsáz egy számot, s megparancsolja a vonal másik végén levőnek, hogy takarítsa el azt a hármat, akit kinyírt. Miután ezt megteszi, visszacsusztatja a zsebébe a mobilját.
- Ne sírj már! - szól rám idegesen.
Még jobban el kezd rázni a sírás, erre Ő csak felsóhajt, ezzel próbálja nyugtatni magát.
- Ho... Hova viszel? - hüppögöm.
- Majd meglátod - vágja rá gyorsan.
Ezután nem szólunk egymáshoz. Több kis utcán, zugon megyünk keresztül. Igazából fogalmam sincs, hogy hol vagyunk, de ahogy látom Ő nagyon is tisztában van vele. Ő... még a nevét se tudom. Pedig a leendő gyilkosom nevét nem ártana tudni.
Neki ütközöm valaminek, pontosabban valakinek.
- Mi van? - kérdem. A sírás nyoma már csak a szememen látszik és lassan kezdem felvenni a régi stílusom.
- Megérkeztünk.
Egy kis ház előtt álltunk meg. Kinyitja az ajtót és szó szerint belök rajta. Maga után a lábával vágja be az ajtót. Egy kissé sötét helységben vagyunk, de azért van annyi fény, hogy kitudjam venni, egy összevont konyha-nappali féleségben közepén állunk. A falak koszos fehérek, látszik, hogy rég volt festve. Velünk szemben van a hálószoba, tőlünk jobbra pedig a fürdőszoba. Ezt onnan tudom, hogy csak egy ajtókeret jelzi az új helységeket, illetve a fürdőszoba előtt van egy lefelé lógó fehér csipke függyöny.
Itt lakik? Azt hittem, hogy Ő valami gazdag ficsúr, aki önsajnálatbgól öl embereket. De nem. Pusztán élvezetből öl.
- Ha kinézelődted magad, vágódj oda! - invitál meg a kanapé felé. Invitál... lökdös. Halkan felszisszenek. Attól, hogy nem mutatom ki, még vannak fájdalmaim. - Tch. Szánalmas vagy.
Figyelmen kívül hagyva gúnyolódását, leülök a kanapéra, Ő velem szembe. Kezeit a lábain, fejét pedig a kezein pihenteti.
- Feltehetek egy kérdést? - kérdezem bátortalanul. Van valami, amire egy ideje kíváncsi vagyok.
- Legfeljebb nem válaszolok - morogja végül hosszas gondolkodás után.
Nagy levegő és:
- Miért nem öltél meg azokkal a mocskokkal együtt?
- Mert nem szeretek már alapból szétvert arcú lányokat megölni - válaszolja nemes egyszerűséggel, nem kis fintorral az arcán.
- Oh... - ennél frappánsabb válasz nem jut eszembe.
- Mit hittél, hogy a szép pofid miatt hagytalak életben?! - felvonja az amúgy szép ívű szemöldökét.
- Dehogy is! Végül is te csak egy elvetemült gátlastalan gyilkos vagy! - csattanok fel, bár magam se tudom miért.
Nagyon feldühíthettem, mert felugrik a helyéről és erősen megragadja a csuklóm. Másik kezével megtámaszkodik a kanapé háttámláján, így fejünk egy vonalba kerül.
- Egy kicsit több hálát, ha kérhetném! Mégis csak én mentettem meg az életed - sziszegi felém, miközben egyre jobban szorítja a csuklóm.
- Azért, hogy te is vehesd el! - a csuklóm után kapok - Ez fáj!
- Mit gondolsz, játszani hoztalak ide?! - ezt mondja, de meghazudtolva önmagát lassan lazít a szorításon, míg nem teljesen elenged és visszadől a helyére, egy nagy sóhaj közepette. Fejét kezeibe temeti.
Csönd áll be közénk, melyet én török meg.
- Mi a neved? - kérdésemre egy meglepettséget tükröző arc néz vissza rám.
- Ez már nem egy kérdés - gyorsan visszaveszi a komoly figurát.
- Oh, mert belehalnál, ha elmondanád. Amúgy meg több okom is van, hogy tudjam - ismételten felvonja a szemöldökét, ezzel folytatásra ösztökélve engem. - Csak nem ártana tudnom a leendő gyilkosom nevét. Ha úgy halok meg, hogy ezt nem tudom, azt egy örökkévalóságig bánni fogom. Másrészt viszont, ha te megölsz engem, akkor mit számít, hogy tudom e, vagy sem?! Harmadrészt meg semmit sem vesztel azzal, hogy elárulod. Max csak lesz hogyan szólítsalak. - milyen vígan elbeszélgetek leendő elhalálozásomról. - Szóval? Mi a neved? - makacsolom meg magam.
- Azt hittem, hogy te az a csöndes típus vagy, de úgy látszik tévedtem - nevet jóízűen.
Igaza van. Mostani magamhoz képest túl sokat beszélek.
- Chris Overton - mondja, félbeszakítva a gondolataimat.
- Huh? Tessék? - zavartan megvakarom a fejem.
- Ez a nevem - mondja nagyot sóhajtva. - Chris Overton.
- Jah... Az én nevem... - nem tudom folytatni, mert közbevág.
- Alena Austin - sokat sejtően elmosolyodik.
Ledermedek. Ezt meg honnan tudja? Az igazi nevemet sose mondom el senkinek. Csak a hivatalos papírokon van rajta. Ha tehetném onnan is kitörülném. Csak egy rossz emlék, semmi több.
Épp szóra nyitnám a szám, hogy megkérdezzem honnan tudja, de leint engem.
- A gimidben nem védik jól a diákok adatait - válaszol a fel nem tett kérdésemre.
- Ne hívj így soha többet! Csak simán Léna - próbálok határozott lenni, de a végére elcsuklik a hangom.
- Felőlem.
Kínos csend telepszik ránk, melyet ismételten én török meg.
- Haza akarok menni - és már állnék is fel, de annak ellenére, hogy látszólag teljesen elenegdte magát, Chris félelmetes sebességgel nyom vissza a kanapéra.
- Nem így megy ez - nyíltan kinevet engem. - Egyébként meg még mindig jobban jártál, hogy itt vagy nálam, mint odakint - mutat a kezével a bejárat felé. - Tudod, ez nem valami jó környék. Mások már rég megerőszakoltak és megöltek volna - mondja, miközben alaposan végigmér. Szemei elidőznek az ajkaimon.
- Ó, hogyne! - kezdek ideges lenni. - Ezt mondod, de ahogy végignéztél rajtam, mást bizonyít. Amint rendbe jövök, te magad fogsz megerőszakolni, megkéselni és megölni. A hullám meg valahol az Isten háta mögötti helyen egy árokban fog oszladozni. Igazad van! Sokkal jobb veled maradnom - a hangom egy picit hisztérikusra sikerült.
- Még nem bántottalak, szóval ne nyavalyogj! Persze... igazad van, ez csak idő kérdése - gonosz mosolyra húzódik a szája. - Hogy mihamarabb rendbe gyere, menj fürödj le.
Hm. Ez nem is olyan rossz ötlet. Végül is nem ártana lemosni magamról ezt a sok mocskot. Lassan felállok és elindulnék, de... felbukok valamiben és elesek.
- Au! - jajdulok fel ösztönösen.
Chris felsegít. Gyilkos tekintettel nézek a vigyorgó srácra. Látszólag jól mulattatom. Biztos ezért nem ölt meg eddig.
- Láttad merre van a fürdő, nem? - aprót bólintok. - Rendben, menjél, majd viszek be neked valami göncöt, amit felvehetsz. Tudod, nem áll valami jól neked ez a véres, szakadt ruha.
Felhorkanok és elindulok az említett hely felé. Elhúzom a függönyt és belépek. Egy fürdőkád, egy wc és egy törött tükör van bent. A fal nincs befestve, csak az a szürke vakolat van fent. Hm... ahoz képest, hogy egy ilyen helyen lakik, egész jól öltözik. Biztos lop. Áh, mindegy. Nem is értem, miért rajta gondolkodom.
Megnyitom a csapot és megvárom, hogy a kád színültig megteljen melegvízzel, majd elzárom. Az ajtóféleség felé fordulok és miután meggyőződöm arról, hogy nincs ott Chris, levetkőzöm és beszállok a kádba. A melegvíz nagyon jólesik. Eddig észre se vettem, hogy mennyire fáj mindenem. A csuklóm felvette a zöldes színt és a bordáimon is van egy - két lila folt. Arról nem is beszélve, hogy a szám és a szemöldököm felett a homlokom is felrepedt. Kezembe veszem a tusfürdőt - ami nem mellesleg narancs illatú, a kedvencem -, majd öntök a vízbe és a kezembe is. Lassú mozdulatokkal lemosom az arcomra alvadt vért és kitísztítom a sebet. Ugyanezt megcsinálom a testem többi rézén, utána pedig csak áztatom magam a habok közt. Azt hiszem a szökésen kéne járnia a fejemnek, de valahogy nehezemre esik a gondolkodás. Nagyon fáradt vagyok. Hát a mai nap után nem is csoda. Ráadásul, ha jó az időérzékem, már éjfél is elmúlt. Egyre laposabbakat pislogok, mígnem elnyom az álom.

Egy kart érzek a vállamon, ami engem rázogat.
- Léna! Hahó! Keljél már fel! - hallok meg egy ismerős hangot.
Lassan kinyitom a szemem. Hol vagyok? Egy kádban. Kinek a karja van a vállamon? Ránézek az illetőre. Te jó ég! Ez Chris! Minden beugrott. Villámgyorsan magam elé kapom a kezem bár még a habok takarnak, tehát nem aludhattam olyan sokat.
- Nagyon megijesztettél tudtad e? - Értetlenül nézek rá. - Először azt hittem meghaltál, pedig én akarlak megölni.
- Oh, Istenem! Mi lett volna veled, ha én belefulladok egy kád vízbe?! El se tudom képzelni - ironizálok.
- Kurvára vicces vagy - gúnyosan elmosolyodik. - Nah. Szerencse, hogy ilyen tökmag vagy, így használhatod a pólómat hálóingnek - letesz egy fehér pólót. - Kint leszek - mondja majd kimegy.
Kiszállok a kádból és megtörülközöm. Felveszem a fehér bugyimat és az ugyancsak ilyen színű pólót, ami combközépig ér.
Kilépek a fürdőszobából és egy vigyorgó Chris-szel találom szembe magam. Még szerencse, hogy nem az ajtóféleséggel szembe öltöztem.
- Mi van? - kérdezem undokul.
- Semmi semmi - legyintget a kezével. - Csak nagyon csini vagy így. És legszívesebben most olyan közeli kapcsolatba kerülnék veled amilyenbe csak lehet - vigyorog pofátlanul, miközben kidülledt szemekkel meredek rá. - De látom most nagyon nyúzott vagy, így inkább hagylak pihenni. Amúgy se lenne úgy jó, ha közben nem hallom a sikolyod - sóhajtja. - Na gyere, megmutatom hol alszol.
 Teljesen megsemmisülve követem. A hálószobába megyünk. Beérve észreveszem, hogy ez sokkal otthonosabban van berendezve.
- Ott fogsz aludni! - mutat a hatalmas francia ágyra.
- Hát te? - kérdem. Nyilván megérti, hogy nem akarok vele egy ágyba aludni. Sőt, semmit sem akarok vele egy ágyba csinálni.
- Nem vagyok álmos - mondja érzelemmentes hangon és leül a fotelbe.
A sötétben - mertugye itt sincs semmilyen áram - elbotorkálok az ágyig, lefekszem és betakarózom. Milyen kényelmes az ágy és... milyen finom Chris illatú. Ezzel a két gondolattal nyom ez az álom.