Egy nő fekszik a földön. Halott. Alatta vérpocsolya. Nem tudom, hogy a félelemtől vagy az undortól, de felsikítok. Nem bírom a vért. Ajajj, azt hiszem ezt nem kellett volna. Gyorsan a szám elé kapom a kezem, de már késő, észrevett. Lassan a nő felett térdelő srácra emelem a tekintetem. Nem sokkal lehet idősebb nálam. Ahogy elnézem nem lehet túl magas, de ha figyelembe vesszük, hogy én milyen kicsi vagyok, akkor nincs is miről beszélnünk. A mellkasa és a válla széles, lábai és a karjai kecsesek, izmosak, arányosan hosszúak. Szép arca, tépett barna haja van, de ami a legjobban megfogott benne, azok az aranybarna szemei. Kár, hogy az összképet rontja az az ördögi vigyor az arcán és az a véres kés jobb kezében.

Hoppá, felállt és felém közelít. Elkezdek hátrálni és... felbukok egy rohadt kavicsba. Erre csak még nagyobb vigyor terül el az arcán. Na várjon csak! Ez még nem tudja kivel kezdett! Amint kellő távolságba ér, úgy sípcsonton rugom, hogy rögtön térdre esik. Haa! Ezt neki! Felállok és el kezdek futni.

- Te ringyó! - ordítja utánam - Állj meg!

Dehogy állok! Hülye lennék!

Hallom, hogy feláll és el kezd üldözni. A léptei egyre gyorsulnak és hangosodnak a hátam mögött. Csak még egy kicsi és kiérek a sikátorból. Meg van, már fél lábbal kint is vagyok és ahogy látom az utca is benépesült kissé. Épp fellélegeznék, de ekkor valaki megragadja a kezem és a falnak nyom.

- Ne hidd, hogy megúsztad kislány. - Nem merek a szemébe nézni. - Most elengedlek, de ne aggódj, meg foglak keresni! Ja és ne járjon a szád, mert annál hamarabb ér véget szánalmas kis életed. És az pedig nem lenne jó, mert lassú halált szánok neked - Erre összerezzenek. - Az sokkal élvezetesebb - teszi hozzá vágytól fűtött hangon. Vagyis, jobban mondva, gyilkolási vágytól fűtött hangon.

Ellöki magát a faltól, ellép tőlem, majd visszaindul a sikátorba. Gondolom elakar maga után takarítani.

- Várj! - kiáltok utána. Hoppá megeredt a nyelvem. Dehát nem akarom, hogy azt higgye, hogy valami félénk kis ribanc vagyok, bár szerintem már így is ezt hiszi.

- Mit akarsz? - vág értetlen fejet. El tudom képzelni, hogy mi járthat a fejében, mint péládul: " Ez a ribanc tényleg meg akar halni", meg ilyesmik.

- Izéé... - kissé elbizonytalanodok - Mi a neved? - teszem fel bátortalanul.

- Miért érdekel? Úgyis meg fogsz halni - Azt hiszem csöppet sem bíztatóak a kilátásaim.

- Chö. Te is! - enyhén hisztérikusra sikerült a hangom. Áh, kellett nekem utána kiáltani. Hülye vagyok, de nagyon.

Kinevet. Ez kinevet engem.

Visszalép hozzám, a mellkasomra illeszti a kezét, majd visszanyom a falhoz.

- Félsz? - leheli a fülembe.

- Nem - válaszolom suttogva. Csak egy gond van. Az amit mondtam és az, ahogy érzek, nem egyezik. Erről a mellkasom szabálytalan fel - és leemelkedése is árulkodik.

- Pedig kéne - elmosolyodik. - Láttad azt a nőt odabent? - mutat a szabad kezével a sikátor felé. Nyelek egyet, majd aprót bólintok. - Te is hozzá hasonlóképpen fogod végezni - elenged, majd végleg eltűnik a sötét sikátorban, anélkül, hogy elmondta volna a választ a kérdésemre.

Fellélegzek és a falnak dőlve lecsúszok a földre. Pár percig még így ülök, majd miután úgy érzem, hogy fel tudok állni anélkül, hogy összeesnék, elkezdek "hazafelé" szaladni.

Amint beérek a kollégiumi szobámba, rögvest a fürdőt veszem célba. A tükörből egy félelemmel telt, sápadt arc néz vissza rám. Szemem betegesen fénylik, én pedig egész testemben remegek. A hideg zuhany után úgy döntök, hogy nem foglalkozok ezzel most többet. Most nem, majd ha el tudom viselni. De egy dolog világossá vált számomra. Vége a szürke hétköznapoknak.

Este álmatlanul fekszek az ágyamba. Nem merem lehunyni a szemem, mert félek, hogy rémálmom lesz. Hajnalban valahogy mégis csak sikerül, és igazam volt. Utálom a rémálmokat, bár mióta egyedül élek, elég sok van belőlük.

Újra a sikátorban rohanok. Az a srác felkel, utolér és visszahúz a sikátorba. Sikoltva ébredek és lendületből felülök. Mikor sikerül kissé megnyugodnom visszahanyatlok a párnák közé, bár még egy kicsit gyorsan ver a szívem és zihálok is. Az óra még csak hajnal négyet mutat. Erre a pár órácskára álomtalanul alszom vissza.

Reggel mikor felkelek elvégzem a fontos teendőimet, mint péládul a fogmosás, hajfésülés, öltözködés, stb. Mai öltözékem az alsónemű, egy fehét topp, az elmaradhatatlan farmer és egy rózsaszín és annak árnyalataival csíkozott garbó. Miután felhúzom a cipőmet is, elindulok. Mikor leérek a lépcsőn, azt pillantom meg, hogy a pultos fiú egy elég lenge öltözetű nőket ábrázoló újságot nézeget. Amint megpillant engem gyorsan elteszi és fejét vakarva zavartan felnevet.

Ahogy kilépek a kollégium épületéből, hűvös őszi szél csap meg. Ősz. A nappalok rövidülnek, az éjszakák hosszulnak. Ez jut róla a legelőször az eszembe, és ezt is utálom benne a legjobban. Az éjszakák túl hosszúak, így a sötétség is tovább tart. A sötétben mindig megváltoznak a dolgok, főlépp, ha az ember egyedül van. Ilyenkor a képzeletet, az emlékeket fogva tartó zár lehullik, sa azok kitörnek onnan... Ajjh, a gondolataim kissé elkalandoztak. Na szóval. Az ősznek van jó oldala is. A fákon az elsárgult, elvörösödött levelek gyönyörű látványt nyújtanak, de ez a helyzet csak átmeneti. Mikor elszáradnak és lehullanak, az összes szépsége megszűnik az ősznek.

Nagy gondolataim közepette beérek az iskolába. Mint mindig, mikor rossz dolog történik velem, vagy rossz kedvem van - mostanában egyre gyakrabban -, a tanulásba fektetem minden energiámat. Ha nem kell éppen vadul jegyzetelnim vagy késik a tanár, eszembejut a nő élettelen teste, vagy az az aranybarna szempár. Miután vége van az óráimnak, beülök a könyvtárba megcsinálni a házit. Tömérdek mennyiségűt adtak fel, így csak estére végzek. Elindulok a hátsó kapuhoz, álatlában itt közlekedem. Mikor kilépek a kapun, pár cicababát pillantok meg. Simán elmennék mellettük, de az egyik leszólít.

- Az meg mi? - visítja a garbómra mutatva. Nem értem mi baja van vele, tök átlagos. Bezzeg az ő kinézete... huuu.

- Garbó - válaszolom, majd indulnék is tovább, de ismét megállít.

- De az mi?

- A garbó egy visszahajtott, magas nyakú pulóver - vágom rá nemes egyszerűséggel. - Nem értem mit vagy úgy oda, nézz magadra, aztán beszélj - mondom tömény gúnnyal a hangomba, majd otthagyom.

- Hogy mersz visszaszólni nekem? - hallom még a hátam mögül fülsüketítő hangját.

~ * ~

Hát igen. Így telnek a napjaim. Egy hete történt az az eset a sikátorban. Azóta se láttam Őt. Most is ebbe az utcába sétálok és mit ne adjon az isten, pont a sikátor előtt megyek el. A túloldalról átjövő hangok alapján nem nehéz rájönni, hogy kocsmák vannak ott. A sötétben - mert hát ugye nekem is este kell hazamenni a suliból -, három alakot vélek felfedezni. Amint észreveszem őket, ők is észrevesznek engem, s megindulnak felém. Megszaporázva lépteimet haladok előre minél messzebb ettől a helytől, csakhogy a hangok nem csitulnak el mögöttem.