Óra. Csörög az óra. Kinyitom a szemem és kikelek az ágyból. Körbenézek a szobámba. Az iskolám kollégiumába lakom. Az ötödik emelet, háromszázharminckettedik szobájába. Szerencsére egyedül. A bejárati ajtóval szemben van az ablak. Alatta pedig az ágyam helyezkedik el. Az ágynemű lila rajta. A szobámban van még egy íróasztal, amin a lap-topom van, egy szekrény és egy tv. Ahh. Minden ugyanolyan, mint mindig. Nincs semmi változás, semmi új. 

Felveszek egy világoskék, szűk szárú farmert, egy hosszított, vajszínű pólót és egy cipőt. Megmosom a fogam és kifésülöm szőke, félhosszú, egyenes hajamat. Vállamra dobom a táskámat és elindulok a kolitól pár utcányira lévő Orange Star nevű iskolába. Nem értem miért nem az iskola mellé építették a kolit, hisz van hely mellette bőven. Mindegy, annyira nem is érdekel. 

Eddig ez a nap is ugyanolyan, mint a többi. Unalmas. A kollégium lépcsői, a falak, a pultos fiú, az utcák, az iskola, az osztályom, a tanárok, az első óra, mind unalmas. 


Léna a nevem, 16 éves vagyok. Barna szemeim és, mint már említettem szőke, félhosszú, egyenes hajam van. Nem vagyok valami magasnak mondható, viszont, ha kell, a szám annál nagyobb. 
Most épp matekon ülök. Ezek a feladatok pofonegyszerűek. Végig nézek a szenvedő osztálytársaimon. Hogy lehetnek ezek ennyire hülyék?! Mit nem értenek ezen?! Az a szánalmas arckifejezésük és ahogy próbálják lelesni a padtársuk munkáját. Undorító. Nekem nincsenek ilyen gondjaim. Kivételesen okos vagyok, ráadásul egyedül ülök, nincs padtársam. Ez azért van, mert igazából senki sem kedvel engem. De nem baj. Jó ez így. Azt hiszem. 

- Léna! Legalább próbálj úgy tenni, mintha érdekelne! - förmed rám a matek tanár. 

- Már kész vagyok! Nézze meg, ha akarja! - köpöm felé, nem kis fintorral az arcomon. 

Hát igen. A tanárok se szívlelnek nagyon. Csak sajnálatukra velem nem tudnak azza fenyegetőzni, hogy behívják a szüleimet, mert nincsenek, meghaltak. Az örökségemből élek. Elméletileg a nagymamám lenne a gyámom, de ő csak odaadta azt amit örököltem és pápá. 

Kicsöngetnek. Mindenki beledobja a jegyzeteit a táskájába és elkezdenek kiözönleni a teremből. Én is felállok és majdnem sikeresen fellöknek. 

- Bocs, nem direkt volt - nevet pofátlanul a srác a haverjaival.
 
- Féreg - sziszegem, erre még jobban nevetni kezdenek. 

Felkapom a cuccom és ott hagyom őket. Nem éri meg, hogy még jobban felidegesítsenek. Szánalmas kis férgek. Bár már megszoktam ezt. Szinte minden nap ez van. Már megtanultam kezelni a helyzetet. 

Kb. az összes órám így telik. A nyolcadik órám a tesi. Valahogy nem képes együtt dolgozni a két kezem és a lábaim. Sokan megsínylik ezt a hibámat. Szívás. Miután vége van ennek az órámnak, az öltözőbe veszem az irányt. Felöltözök, megmosakszom, bezárom a szekrénybe a tesi felszerelésem és elindulok átmeneti lakhelyemre, a kollégiumba. Mihelyst kiteszem a lábam az iskolából, megkönnyebbülök. Itt minden nap kész szenvedés. 

Ahogy megyek a szél bele - bele kap a hajamba. Kissé lehűlt az idő. Vagyis nem. Alapból nem volt valami meleg, de ősz közepe van mit várjak. Ráadásul én voltam olyan lusta, hogy nem vettem ki egy pulcsit a szekrényemből, szóval így jártam.

Betérek egy nagyobb utcába. Az itt levő üzletek a divat mániás emberkék kedvenc helye. Főképp ruhaboltok, de van köztük olyan is, ahol csak kiegészítőket lehet venni. Lehet be kéne néznem az egyikbe, ez a farmer ami rajtam van kissé lapítja már a fenekemet. Igen, időt fogok szakítani rá. 

Ahh. Milyen csönd van. Pedig általában ebben az utcában nyüzsögni szokott az élet, erre most egy lélek se. Sebaj, szeretem a csöndet. Megyek szép lassan nyugodtan és valami zajra leszek figyelmes. Zaj? Egy nő torka szakadtából sikít. Megtorpanok ijedtemben. Mire ezt megteszem az illető is elhallgat. Huhh biztos csak képzelődtem. Mire sikerül kissé lenyugodnom, újra elindulok. Ilyen nincs! Megint felsikoltott ez a valaki. Lassan elindulok a hang iránya felé. Ez a "lassan" futásba megy át. Befordulok egy sikátorba, s lassú, kimért léptekkel haladok tovább. Az út elágazódik. Vagyis hát vezet tovább egyenest, illetve van még egy keskenyebb járat jobbra. A mérhetetlen kiváncsiságommal befordulok jobbra. Már csak elhaló nyögéseket hallok. És a látvány ami elém tárul... vérfagyasztó.