Furcsa.
Nem érez fájdalmat, pedig egy fekete penge szakítja át a testét.
Nem fáj, csak nagyon hideg.
A fény bántja a szemét.
Lehunyja.
A penge együtt lüktet a testével.
Egy erős kar tartja őt.
Nem fél.
Arcán halvány mosoly fut végig.
Hogyan is félhetne, amikor Ő vigyáz rá?
Ő... Mintha nem tudná a nevét. Mintha nem kiáltotta, suttogta, hívta volna ezt a nevet megszámlálhatatlanul sokszor.
Kurosaki Ichigo.
A szíve súgja neki, nem az együtt átélt emlékek be-bevillanó képei.
- Ichigo... - suttogja halkan, még mindig behunyt szemekkel. - Ichigo...
Ízlelgeti a nevet a száján.
Jó érzés.
Olyan, mint amikor az ember ajkára csókot lehelnek
De hát így is van, valaki megcsókolja.
Ő az. Ichigo.
Gyengéden, szinte észrevehetetlenül az ajkuk összeforr.
Hogy tud ennyire higgadt maradni? Pedig a fülében hallja dübörögni a szívdobogását, ahogy az oltalmazó karok köré fonódnak.
Ichigo az ajkát, ízleli, pont, ahogy ő tette nemrég a nevével.
Jó érzés. Már a hideget sem érzi, csak ahogy halálos méregként árad szét a testében a nyugalom.
Többre kéne vágynia, mégsem érez késztetést. Most a tudat is elég, hogy újra vele lehet.
Ichigo ajka finoman elválik az övétől, de ő még visszahúzza magához egy utolsó lopott pillanatra.
Mélyen az emlékeibe vési az érzést, és annak a nevét, akinek köszönheti azt.
Ichigo. Soha többé nem fogja elfelejteni őt. Soha többé.
Lassan kinyitja a szemeit.
Elsőre minden olyan homályosnak tűnik, de a kép lassan kezd kiélesedni.
- Ichigo... - kezdi akadozva.
Az egy vontatott mozdulattal elengedi őt, hosszasan végigsimítva a derekán. Mosolyog.
- Yo...
|