Tudod, Nana... egyszer egy jósnő azt mondta nekem: a szentjánosbogarak azoknak az embereknek a lelkei, akiket életünk során elveszítünk. Valahogy rád emlékeztetett. Az a veszélyes aura, pont olyan volt, mint a tied... Mintha ismerné az egész világot... Furcsa, eddig nem is gondoltam erre...

Az este utolsó fellépésén is túl voltak végre, még szerencse, ugyanis a torka már teljesen kikészült. Szerette az ilyesfajta fájdalmat, mert örömmel töltötte el a tudat, hogy megint sikerült széténekelni a tüdejét. Nincs is nagyobb boldogság ennél az egész világon! Sem a szex, sem az alkohol, még a drogok sem képesek olyan magaslatokba repíteni, mint ez. A klub hátulja egy lepukkant részre nyílott. Csomókban apró fű zöldellt, és mellette egy jobban karbantartott club állt.
Meggyújtott egy újabb cigarettát, a hamut pedig a földre pöckölte. Nem gondolt semmire, mert már megtanulta, hogy az emlékezéssel csak felszakítja a múltban szerzett sebeket. Citromlé és víz, mondta a főnöke, és ne szívj egy doboznál többet, különben tönkremegy a hangod.
A szőke paróka alatt viszketett a feje. A halvány fényben levette a parókát, és hagyta, hogy szellőzzön a kopaszra borotvált fejbőre. Ez volt az első dolog, amit a temetés után csinált. Levágatta a haját. Most úgy nézett ki, mint az a barom Yasu. A bőrszínét és a melleit leszámítva, simán az ikertestvére lehetett volna.
Akárhogy próbálkozott nem gondolni rá, mindig nála kötött ki, és erről nem tudott leszokni. Emlékezett még arra a másik életre, arra a másik időre. Már akkor sem volt az az ártatlan típus. Akkor úgy érezte, elcsigázott. Így visszagondolva, akkor még fogalma sem volt róla, milyen is, ha valaki elcsigázott.
A cigarettán kívül semmi fény nem volt az éjszakában. Apró bogarak repkedtek a levegőben. Olyan mulandóak... Mégis boldognak tűntek. A nyárnak lassan vége volt, az éjszakák egyre hűvösebbek lettek, hamarosan ezek a fények is kialszanak.

Mondd, Nana... Szerinted találkozunk még valaha ezekkel az emberekkel? Talán majd követnek minket, és... várnak ránk.

 - Elnézést. - kezdte egy visszafogott, vékony hang, némi angol akcentussal - Azt hiszem, eltévedtem. El tudná magyarázni nekem, merre találom a Riga Grand Hotel-t?
Kifújta a füstöt. olyan volt, mint a tömjén, keserű és édes.
 - Menjen egyenesen ezen az utcán. A bal oldalt lesz, felismerni a piros oszlopokról.
 - Köszönöm! - mondta a hang vidáman.
Egy elhaladó autó fényében végre szemügyre vehették egymást.
Hachi meghökkent, Nana azonban ugyanolyan higgadt volt, mint mindig. Mindkettőjük arca megkopott az idő során.
Aztán felismerte a hangot. Hachi soha nem tudott tájékozódni. Ha nincs valami, amire összpontosíthat, legyen az sárga cserepes muskátli vagy egy piros oszlop, mindig eltéved.
Az arca megöregedett. A homlokán ráncok, az élettel teli pillantás helyett most egy fáradt tekintet mered az arcába. Hát ő is megtanulta, milyen kegyetlen az élet...
 - Rég láttalak, Hachi... - mondta, miközben elmosolyodott.
Szinte már el is felejtette, hogyan kell csinálni.
Hachi szemeiből könnyek potyogtak. Annyi év után is, Nana semmit sem változott. A lány nyakába borult, arcát a dohányszagú ruhába túrva, és csak sírt.
 - Hi-hiányoztál! Nem tudtam, hol keresselek! Hiányoztál! Hiányoztál! - alig lehetett kivenni a szavait, úgy zokogott.
Nana beletúrt Hachi hajába, és hagyta, hadd sírjon.
 " Sírj helyettem is... " gondolta " Sírj mindkettőnk helyett... "

Tudod, Nana... ha egyszer mindannyian szentjánosbogarak leszünk, remélem, hogy megtaláljuk egymást. Aztán majd ugyanúgy élünk tovább, mint most. Remélem így lesz...