Másnap egy jókora esővel lepte meg Yusukéékat az időjárás. Kithara épp egy hangos dörgésre ébredt fel. Felöltözött, majd Kurama tulajdona ként kinevezett szoba felé vette az irányt. Kurama most már eszméletlenül feküdt a kanapén. De mivel a rémálom jele eltűnt, Kithara meg tudta gyógyítani őt. S ezt meg is tette. Kurama a fejét fogva kelt fel.
-    Mi történt? Hol vagyok? –kérdezte kómásan.
-    A Genkai által rád és a többiekre hagyott templomban és azt, hogy mi történt tőled szerettem volna megkérdezni.
-    Igazán? –kérdezte gúnyosan. – Azt most hagyjuk, vannak fontosabb dolgok is. Például… -nem tudta befejezni a mondatot, mert most épp Yusuke jött be a szobába.
-    Kurama! Te meg hol jártál ahol a madár sem járt? –kérdezte rosszallóan. –Halálra aggódtuk magunkat miattad!
De ekkor a szobában megjelent Hiei is.
-    Mégis mi a fenét műveltél, te átkozott róka! –kiáltotta teli torokból. –Nézz már magadra te idióta! Mégis kinek az oldalán állsz?! –Kurama megdöbbent.
-    Mégis miről beszélsz Hiei? –kérdezte hűvös nyugalommal.
-    Azonnal magyarázz meg mident!
-    Tudom, ostoba voltam…
-    Hát az enyhe kifejezés. –vágott közbe Hiei.
-    Engedelmeddel befejezném amit elkeztem! –szólt fagyosan Kurama, de Hieit nem érdekelte.
-    ELEGEM VAN! NEM HALLGATOM TOVÁBB A HAZUGSÁGAIDAT! –kiáltotta a tűzdémon, méregdühösen majd kiviharzott a teremből. Nem sok híján fellökve a most érkező Mukurot és Koennmát.
-    Ostoba! –jelentette ki jéghidegen Kurama.
-    Na és…Miféle hazugságokról lenne szó? –kérdezte Kithara, nem épp vidám hangulatban. Pengeéles zöld szemeiből rosszallás tükröződött.
-    Ebbe meg mi ütött? –bökött fejével Hiei távozási helyszínére Mukuro.
-    Az most ugyan mit számít, hogy mi a fene baja van annak az ostoba kölyöknek? –kérdezte-forma Kurama. S azzal a tűzdémon után rohant. Na, s hol talált rá? Hát persze, hogy a rájuk hagyott erdőben.
-    Na, mi van te róka? Jöttél újjabb hazugságokkal etetni? Lerakod a szállítmányt, s aztán elhúzod a csíkot! Kössz, de nem vagyok kíváncsi rá.
-    Idehallgass, te elmebajos! –kezte. – Ha a Yomival való harc miatt vagy dühös, akkor megmagyarázom. Yomi gyűlöl engem és ez kölcsönös, de nem ölt volna meg csak úgy. Viszont megtudtam, a harc közben valamit. Yomi eladta a lelkét a GDSz-nek. Pontosabban rávették. És még pontosabban kikényszerítették. Elrabolták a fiát, Shurát és a halálával fenyegették. Yomi végül beleegyezett. A GDSz pedig minél hamarabb megakart szabadulni Kitharatól. De így nem nőtt volna az erejük. Ezért, gondolták milyen jó lenne, ha Kithara is eladná a lelkét. Kithara ebbe semmiképpen sem egyezett volna bele. És mivel a lány egyik gyengepontja az érzékenység, nagyon is jól jött nekik a dolog. Mivel a szülei nem élnek és minden hozzátartozóját lemészárolták az egyetlenek akik fontosak számára azok mi vagyunk. Ezért úgy gondolták, hogy ha Yomi megölne minket. Szépen egyessével, akkor Kitharanak már nem lenne értelme élni. És ezért több mint valószínű, hogy beleegyezne, hogy eladja a lelkét a GDSz-nek. És ehhez a tervhez, bizony kellett Yomi. És ,ha nem akadájoztam volna meg, azzal, akkor talán beteljesülne a tervük. Most már boldog vagy? –fejezte be Kurama.
-    Ugyan, hogy a fenébe tudtad ezt meg harc közben?
-    Yomiról nagyon is látszott, hogy eladta a lelkét és a többi már következtetés és persze egy pár alapvetően fontos infó.
-    Nagyon örülök, hogy ezt elmontad, de nem ezért vagyok dühös rád.
-    Hamarabb is szólhattál volna. –szólt Kurama, kissé rossz hangulatban.
-    Mindegy, amiért dühös vagyok az ez lenne. –szólt, s azzal egy papírlapot adott át a rókadémonnak.
-    A Gronoheshi átok? Ugyan mi olyan idegesítő ebben?
-    Az, hogy ez abból a könyből származott, amit Dorován adott Mukuronak. És ezt ellopta valaki, nem is olyan régen. És gyanítom, hogy te voltál az. –válaszolt az imiko. Kurama keserűen felnevetett. Hiei döbbenten nézett rá.
-    Ezt a lapot én loptam ki Yomi zsebéből a harc közben. Jó vagyok az ilyesmiben, hisz bandita voltam. Méghozzá vezér. Úgyhogy nincs miért haragudnod rám, Ezt a lapot Yomi lopta el tőletek. Tudtam ,hogy mire készül, pontosabban, hogy a GDSz mire készül. Nem lep meg, hogy nálam találtad.
-    Csakhogy lenne itt még valami, amit nem ártana megmagyaráznod. –s azzal még egy papírlapot adott át Kuramának. A démonróka végígfutatta a tekintetét az íráson. Elsápadt. Szeme elkerekedett. Míg ő falfehér volt a döbbenettől és a félelemtől, Hiei méregvörös volt a haragtól és attól a gyűlölettel határos érzéssel ami tegnap este óta hatalmába kerítette.
-    Ezt meg hol szerezted? –kérdezte Kurama krétafehér arccal.
-    Nem az számít, hogy én honnan szereztem, hanem az, hogy te honnan szerezted? Amúgy nálad volt, barátom. –válaszolt nem kicsit dühösen. Kiemelve a „barátom” szót.
   Kurama, hazudni készült mégsem tette. Hogy a barátja szemébe hazudjon…az képtelenség volt számára. Nem volt képe belehazudni azokba a karmazsin-vörös szemekbe. Ráadásul, ha a tulajdonosuk az ő legjobb barátja. Hazudott ezelőtt és valószínüleg ezután is szükség lesz rá. De most, nem tudta megtenni, azt amit már évezredek óta csinált. Mert volt valami azokban a szemekben, ami már oly rég hiányzott belőle. Hiei ugyan dühösen nézett rá, de volt benne valami más is. Ami eddig nem volt. Talán…. Kurama hirtelen elmosolyodott. Keserűen és alig láthatóan, de azért mégiscsak mosoly volt. Hiei szemeiben szeretetet látott és aggódást. És nem volt hamis. Szerette a testvérét, mert az nem gyűlölte azért amit tett. És aggódott Kuramáért, mert ő a legjobb barátja. Eddig inkább Kurama aggódott Hieiért, de most fordult a kocka. Kurama tudta, hogy mit tett Hiei lelkében az amit művelt és sajnálta is, hogy meg kellett tennie. És ez kihatott a többi barátjára is. És most már bízott a lányban is. Aki feláldozta a saját életét az ővéért. És Hiei is. Yusukén pedig látoszott, hogy milyen nyomot hagyott rajta, barátja valószínű életből való távozása.
   Majd egy utolsó keserédes pillantást vetett Hieire, azután távozott. Hiei mereven nézett utána.
-    Hát, ha Kurama nem válaszolt, akkor én mondom el a többieknek. –gondolta magában a tűzdémon, s már indult is volna a templom felé, amikor Kithara jelent meg az erdőben.
-    Mi volt ez az egész? –kérdezte fagyosan.
-    Hazugság. –felelte szárazon Hiei. –Hazugság, még egy hazugság. Kurama barátunk részéről. Találtam valamit tegnap este nála, ami aztán nagyon felbosszantott.
-    Hát, azt vettem észre. Épp most jöttem levegőzni egyet, amikor megláttam a némán és falfehéren távozó Kuramaát. És téged, aki viszont majd felrobbant a haragtól.
-    Hát az enyhe kifejezés.
-    Yukina tudja…
-    Tudom. –morrogta közbe Hiei. 
-    Ugyan mit tudsz te?! –csattant fel Kithara.
-    Hát azt, hogy ez mit jelent, azt biztos nem. –s azzal Kithara elé nyujtotta az írást.
-    Mi ez? –kérdezte a lány.
-    Olvasd csak el. És akkor majd rájössz. –Kithara végígfutatta tekintetét az papírlapon ,majd megdöbbenve meredt Hieire.
-    Kurama.- sutottgta. –Hogy te mekkora hülye vagy! –kiáltotta dühösen, Kuramának címezve a „bókot”.
-    Ebben egyetértek. –jelentette ki Hiei.
-    Nme hiszem el! Mégis kinek az oldalán áll az-az ostoba?! –kelt ki magából a fél-druida. S azzal visszament a templomba.
Dühös volt, és jogos volt a dühe. Nehezen hitte el, hogy pont Kurama tenne ilyet. Végül megnyugodott és lefeküdt.
  Másnap reggel mikor felébredt, már üres volt a templom. Felöltözött és kirohant. Az erdőben hallotta amint a fák recsgve ropogva dölnek össze. Majd megpillantotta ennek okozóját. Kurama iszonyatos gyorsasággal szabdalata a fákat, gyakorlás képpen. Épp csak egy villanást lehetett látni, s a fák szabályosan kettéhasítva hullottak alá. Kuramának még csak nem is kellett ránéznie a jövevényre máris tudta, hogy ki az.
-    Látom, felébredtél. Ideje csatlakoznod a gyakorláshoz. Csak ne itt, ha lehet, mert ez a hely már foglalt.
-    A csatára készültök, igaz? –Kurama bólintott. –Hm. Tudod, nem hittem volna, hogy pont te teszed ezt, Kurama- szólt gúnyosan mégis halálos komolysággal Kithara. –A kis titkod nagyon kikészített. Ugye tudod?
-    Miféle titokról beszélsz?
-    Ne csinálj úgy, mintha nem tudnád! –csattant fel Kithara.
-    Hiei neked is beszámolt a dologról, igaz? –kérdezte Kurama fagyosan.
-    Még mindig alig hiszem el. Hogy voltál képes ezt tenni? Meg akarsz halni?!
-    Ugyan, mi értelme lenne élni?
-    HOGYAN?!
-    A háború idején még élni akarok, de azután már nem nagyon lesz értelme a dolognak. De szerintem most se nagyon.
-    Alig hiszem el, hogy tényleg te vagy az! –hűledezett a lány.
-    Nem is várom el. –szólt vissza Kurama. –Nem vagyok az akinek megismertél.
-    Ezt már közölte valaki.
-    Ki?
-    Hiei. –jött a rövid válasz.
-    Á, értem. Vagyis nem.
-    Akkor most érted vagy nem?
-    Számít ez most?
-    Nem igazán. Na jó akkor én most hagylak.
-    Éppen ideje volt. –vigyorodott el Kurama.
-    Ne akard, hogy rajtad gyakoroljak! –csattant fel Kithara.
-    Nekem úgyis mind1. Tőlem gyakorolhatsz, de aztán nem nekem lesz lelkiismeretfurdalásom. Főleg, hogy téged ismerve most leszívesebben megölnél. –mondta a mondat végefele kissé fagyosan Kurama.
-    Azért annyra nem haragszom rád. –szólt meglepetten, kissé kedvesen Kithara, s azzal egy keserű mosolyt engedett kiülni az arcára.
-    De rég mosolyogtál. –jegyezte meg Kurama.
-    Hát mostanában nem nagyon van mit mosolyogni. Főleg, hogy Kuwabara is komolyan veszi a dolgot. –sóhajtott. –Na jó, akkkor én most tényleg lelépek. –szólt, s azzal el is tűnt.

Egy sziklához ment. Pontosabban a tetejére.
-    Az-az ostoba róka! –kiáltotta, s azzal egy iszonyatos ütéssel próbálta levezetni dühét. Csakhogy még dühösebb lett. S a szikla pedig már majdnem megomlott az ütés erejétől. –OMOLJ ÖSSZ VAGY TÖRJ BE! CSAK CSINÁLJ MÁR VALAMIT! –ordította, de a szikla kitartott. Kithara dühében egy olyant vágott rá, hogy az mégiscsak megadta magát.
 De Kithara nem nyugodott le. Mindent a füst fátyla bortott, de ő nem ált meg. Fellobbant a fekete tűz, s a szikla körüli erdőket porig égette. A fekete tűz-fátyol végígsöpört a környéken, s annak helyében már csak a puszta maradt.
-    Csak úgy szólok, hogy ez az én birodalmamhoz tartozott. Yusuke adta nekem, mert nagyon tetszett a táj. – harsant föl egy éles és ismerős hang Kithara részére.
-    Bocsáss meg, Mukuro. Nem tudtam. Kurama nagyon feldühített, azt mondta, hogy nincs értelme életben maradnia.
-    Megértem. –szólt szárazon az úrnő.
-    Hát én nem. Nehogy azt mond, hogy már te is halálpárti vagy. –csattant föl Kithara.
-    A halál Kurama számára már csak békét jelent, a te számodra pedig szörnyű pusztulást. De majd meglátod, hogy ha már mindent elvesztettél akkor mennyire fogod kívánni a békét.
-    Ha most a másik alakomban lennék akkor biztosan. Az elmúlt évezredek tapasztalait csak akkor tudom felhasználni ha abban az alakomban vagyok. Így csak kb. annyira vagyok bölcs mint Kuwi.
-    Azért annyira ne túlozd el a dolgokat. Nála naívabbat és butábbat nem ismerek.
-    Én igen. Én. –mosolyodott el keserűen. Erre Mukuro is elmosolyodott. Kithara azt hitte nem éri meg ezt a napot, hogy Mukuro mosolyogjon az innovatív volt a számára.
-    Soha nem hittem, hogy pont te fogsz mosolyra késztetni. –jegyezte meg Mukuro.
-    Én meg, soha nem hittem, hogy egyáltalán mosolyogni fogsz valaha.
-    Azért nem vagyok olyan rideg, mint Kurama vagy Hiei.
-    Rideg? Hieit el tudom képzelni, hogy rideg, de Kurama nem mindig volt az.
-    Ha tudnád, hogy miket művelt el Youko idejében.
-    Miért? Miket?
-    Akik megakadájozták valamiben, azokkal könyörtelenül végzett. Volt kiknek megadta a megváltó kegyelemdöfést, de voltak olyanok kik kínok kínjai közt haltak meg, s ez talán nekik egy örökkévalóságnak tűnt. Kuramának akkoriban olyan mindegy volt, hogy fiatal volt-e vagy öreg, hogy volt-e családja vagy nem. Egyszerűen megölte őket és véleményem szerint még élvezte is. Bár nem gyilkolt meg olyan sok mindenkit. Csak egy párat, de azok helyében senki fia nem lett volna szívesen. Élő példa erre Mirahone. Amikor megláttam nem hittem, hogy egyszer ilyen törékeny lesz lelkileg az a róka. Ó, dehogy! Akkor még nem. Mirahonét amikor megláttam, hogy ott áll, testét többszöt is átszúrva és, hogy egy pár borotvaéles falevél a szemeiben beléállva , s a koponyáját egy fekete rózsa szúrja keresztül, egy hétig mást se láttam magam előtt, csak a meggyötört testét. Na és persze Toronimé. Rajta semmi nyom nem volt. Se vér, se semmit. Csak egy rémült, üres tekintet és egy keserves végszóra nyitott száj. Toronimé ugyanis szembeszegült Kuramával. Soha nem értett egyet vele, mindig lázongott és Kurama ellen uszította társait. Kuramának nem nagyon tetszett a dolog ezért végzett vele. Amikor az orvosok felboncolták, hogy megtudják mibe halt bele, meglátták. Toronimének a tüdeje apró cafatokban lógott benne, a szíve pedig mintha nem is lett volna. Ez nagyon megrémített mindenkit. Kurama úgy szette ki Toronimének a szívét, hogy közben nem is látszott az áldozatán. Vagyis rettentő gyorsasággal. Nem értettem, de most már értem. Lehet, hogy te nem tudod, de Kuramának olyan erő van a birtokában, hogy azt elképzelni is nehéz. De ez az erő mélyen el van rejtve benne és addig nem tör elő míg el nem jön az éjszka, mely csak egyszer van egy évezredben. –Kithara szemei elkerekedtek, majd mintha kővé dermedt volna. Ekkor egy emlék futott át rajta. „…ha majd eljön a pusztítás éjszakája úgyis előtörnek belőled a gonosz energiák és az átok melyet Aramyem küldött rád. Nem futhatsz el előle. Mert ez a sötétség éjszakája. Az-az éjszaka amikor a gonosz uralma jön el majd…”
-    A sötétség éjszakája, igaz? –kérdezte végül a lány.
-    Honnan tudod?
-    Raiun mondta el. És biztos ami biztos, igaza volt. –jelentette ki a fél-druida.
-    Raiun? Az a fickó aki oly nagy előszeretettel mészárolta az embereket. Ő és még egy lány.
-    És tudod ki volt a lány? –kérdezte Kithara gúnyosan. Mukuro nem értette, hogy miért kérdezni.
-    Nem. Te tudod?
-    Én. –felelte szárazon. Mukuro szemei elkerekedtek.
-    Te? Várj csak, már emlékszem… Vagy 2000 évvel ezelőtt jött rá az embermészárolhatnék és te csatlakoztál hozzá.
-    Igen, de úgy, hogy közben ellopta a gyémántomat.
-    Értem. Vagyis nem tudom, hogy higyjek-e neked.
-    Mingyárt gondoltam, hogy te leszel az első Kurama után aki ilyen szkeptikusan áll majd elé annak amit mondok.
-    Nem tehetek róla.
-    Na nem-e? –kérdezte Kithara gúnyosan.
-    Nem. Nem tehetek róla, hogy ilyen hihetetlen élettörténeted van.
-    Az nem attól függ, hogy hihetetlen-e vagy sem, hanem attól, hogy mennyire ismersz vagy, hogy mennyire bízol bennem.
-    Talán mégsem hagytad a másik alakodban a tapasztalataidat.
-    Pedig, igen. Higgy amit akarsz. Na jó akkor én most megyek és gyakorlok valahol máshol, hátha nem égetem fel a környéket. –s egy gúnyos félmosollyal az arcán elindult a még épen maradt erdőbe.
Másnap korán felkelt. De nem ő volt az egyedüli. Amikor lement a nappaliba épp Kurama kevésbé vidám tekintetével találkozott. A fiú egy széken ült, mint aki észre sem vette, hogy nincs egyedül. Kithara nem szólt semmit, még csak pillantésra sem méltetta a rókadémont.
-    Egy hetünk van hátra. –jelentette ki Kurama hűvösen.
-    Ezt meg, hogy érted? Míg Shura hadserege ideér addig még van kb. két hét. –szólt Kitahara
-    Csakhogy a GDSz olyan gyorsan halad, hogy utólérte Shurát. Egy hét és itt vannak.
  Kithara nem szólt semmit. Csak egy hét. Egyetlen egy hét. Ugyan mire jó az? Semmire. Nincs idejük elég. Nem használták ki eléggé azt a csöpp időt ami adatott. De most már úgyis mindegy. Az idő olyan valami, amit el lehet veszíteni, de visszakapni már nem. Mert nem mehetsz vissza a múltba, és nem kezdheted elölről. Mert az idő egy olyan kincs, ami valahányszor szükséges, de van amikor alig várod, hogy elteljen. És most szükség lenne rá, de már nem nyerhetik vissza.
  S a GDSz ellen nincs eséjük. Hatalmasak, azt tesznek amit akarnak, mert van hatalmuk. Csakhogy a hatalom nem hű társ. Ha nem vigyázol hamar elhagy. Dea GDSz jól bánik vele. Hamar megnyeri, de nem veszít el egyhamar. Druidák. Az ő kezükben is nagy a hatalom. Nagy az erő, de nagy ennek az áldozata is. Valahányszor megidézik a sárkányukat, annyiszor el is veszítenek egy darabot az életükből. És ez így van rendjén. Hatalmasok és pusztítóak, de törékenyek is. Csak a GDSz kiváltságos. Ők azt tesznek amit akarnak, Kithara is csak báb a kezeik között és Kurama is. Ha azt akarját az egész világot irányíthatják. Pusztulás és fájdalom jár majd át mindenkit, ki egykor a GDSz ellen harcolt.
  Csakhogy ezt nem engedik, mindent megtesznek azért, hogy erre ne kerüljön sor. Legyen  akármekkora ára, de nem adják a hatalmat harc nélkül. De nem ám! Mégha halvány reményük sincs a túlélésre akkor sem adták fel. És nem is fogják, harcolnak a hazáért aztán elpusztulnak. Ez vár rájuk, nem több.
-    Halál. Ez vár mindegyikünkre. Igaz? –kérdezte a lány. Kurama keserűen elmosolyodott, majd igent bólntott.
-    Ugyan, mi már várna már rám?
-    Itt nem csak rólad van szó, azt hiszem a csata után vagy közben mindegyikünk meg fog halni. És ezen már nem lehet változtatni.
-    Mindig van remény. –jegyezte meg de egyéltalán nem volt biztos benne abba amit mond, kénytelen volt elismernie, hogy igaza van a lánynak.
-    Nem értelek. Eddig sem értettelek, de úgy látom, hogy nem is foglak. –váltott témát a dél-druida.
-    Ha még mindig azért haragszol, akkor sajnálom. Maradj csak a saját magad alkotta veremben és haragudj csak tovább! –közölte vérfagyasztóan Kurama. – Nincs se idő sem pedig nekem türelmem ahhoz, hogy elmagyarázzam. Amúgy meg, nem te vagy az egyedüli aki haragszik valakire. –Kitahar szeme elkerekedett, de enm csak attól amit Kurama mondott, hanem attól is, hogy milyen hidegen mondta. Mintha egyáltalán nem is érdekelné a saját sorsa. Mintha örökre el szeretné felejteni amit tett. Csakhogy ez nem olyan könnyű. Bár azt is nehezen bocsátották meg neki, akit a fekete sárkánnyal művelt, akkor most Kuramát miért is kell részesíteni ebbe a szörnyű érzésbe, amit úgy neveznek: lelkiismeretfurdalás.
-    Rendben, elfelejtem. Legalább is megpróbálom és ha továbbra sem sikerül akkor szenvedj! Szenvedj egy kicsit, mint én amikor a fekete sárkányom egy szép pusztítást rendezett le a Nigenhaion. Hadd marjon téged is egy kicsit a méreg, amit magad kavartál az elmúlt napok vagy épp évek alatt. És tudod mit? Nem érdekel, hogy mennyire szemvedsz, mert nekem is pont ezt kellett átélnem! Te lehet, hogy nem tudod, de egész életem szenvedés volt. Fel tudod ezt fogni?! Az egész életem! Akkor te miért lennél kivétel?! – kelt ki magából a lány. Olyan dühös volt, mint még soha. Csakhogy nem is inkább Kuramára, hanem magára. Szemeiben könnyek csillogtak, kezét ökölbe szorította, fejét lehajtotta.
-    Nem vagyok kivétel?! –csattant fel Kurama, nyoma sem volt annak a hűvös nyugalomnak. Szinte égett a haragtól. –Soha nem is voltam az! Youko-ként amikor még csak 16 éves voltam meghaltak a szüleim. És csak egy vérvörös szempárt és egy gyűlölettel teli mégis üres tekintetet láttam. És ezek után bandita lettem, foszotgattam a démonokat az alvilágban és nem kaptak el. De valami mégiscsak elkapott, valami mégiscsak utólért és az a lelkiismeretfurdalásom volt. És amikor először öltem meg valakit, bár kívülrő nem látszott lelkileg megtört az érzés amit a lelkiismeretfurdalásom okozott. És végíg szenvedtem, egész életemben, te még most is azt akarod. Nem hagysz nyugtot nekem, nem akarod, hogy békességre leljek. Mond, miért gyűlölsz ennyiere? –Kitahara erre már nem tudott mit felelni, a haragja hamar elpárolgott és csak  fájó üresség  maradt a helyén. Szemét nem sokkal később ellepték a könnyek. De amilyen hamar jöttek, olyan hamar el is tűntek.
-    Csak nem akrom, hogy meghalj. –suttogta.
-    É miért nem? Szenvedég és kínzás, ez az életem.
-    Pedig ez nem igaz. –Kurama szemei elkerekedtek Kithara válaszán. –Vannak barátaid, ez nagy dolog. És van aki szeret. Ez a legnagyobb  ajándék, amit egy démon kaphat. Szeretet és jóság. Melyik másik démon büszkélkedhet ezzel? Hiei…ő más téma. De pont ugyanúgy, mint te ő is démon létére érzelmekkel teli lény. Csakhogy ő tudja, hogy nincs értelme meghalni, ha egyszer vannak olyanok akik szeretik. Shiori tudja az igazat. És mégis szeret téged, ennek ellenére is. –mondta kedvesen.
-    Igen? Megyek és beszélek vele.Addig is kösz. – Kithara mosolyogva nézett utána, de később nem álta meg, hogy ne nevessen.
  Kurama már tudta hol lesz az édesanyja. Az édesanyja megtörve ült egy széken és a semmit bámulta. Majd keserű arccal ránézett a Kuramára, majd elsírta magát és magához ölelte fiát. Kurama eddig azon töprengett, hogy hogyan magyarázza el neki, de most már látta, hogy nincs szükség szavakra ahhoz, hogy tudassa anyjával, hogy szereti. Sose hitte volna, hogy egy egyszerű nigen változtatja majd meg az életét, csakhogy nem csak az életét változtattta meg gyökerestül, hanem az énjét is. Youko korában lenézte az embereket vagy legalább is mások ezt gondolták róla. De ez nem egészen volt igaz, úgy gondolta, hogy ők sem sokkal jobbak. Nem, hogy sokkal, semmivel sem. Mivel, hogy nincsenek természet feletti képességeik a nigeneknek attól még nem tartoznak azokhoz a hitvány aljnépekhez amikhez már sokszor volt szerencséje. Bár elég közel állnak hozzá. Az emberiség fejlődik, legalább is azt hiszik. De nem, egyáltalán nem. Szinte semmit sem fejlődtek lelkileg. Pedig ez a fontos, az emberek azt hiszik magukról, hogy olyan okosak, hogy fejlődnek. Ó, dehogy. Ez csak puszta ábránd. Csakhogy a démonok sem különbek. Millió évekkel ezelőtt is ugyanitt tartottak. Semmit nem fejlődtek. Aztán megjelentek az emberek és gyilkolászni kezdték őket, de evvel csak azt bizonyították, hogy semmit nem képesek fejlődni és egyre csak mélyebbre süllyedtek az öldökléseik miatt.
 
    Másnap reggel lementek az alvilágba. A lányokat viszont a templomban hagyták Yusuke egyik emberével. Majd Mukuro összehívta a társaságot, hogy megbeszéljék a védelmet. Hamar eltelt az idő, a GDSz serege pedig iszonyú sebességgel haladt. Nem ettek, nem ittak, nem pihentek, csak folytatták hosszú útjukat. Útközben pedig leromboltak egy pár falut, nem volt megállás a számukra.
    Yusuke, Mukuro és Enki pedig minden emberüket összehívták és egyesítették őket egy hatalmas hadseregben. Koennnma is szerzett a túlvilágról egy kisebb hadsereget, a fene tudja, hogyan. Shiori lassan túltette magát a dolgon, elbúcsúzott a fiától, ahogyan Yukina is a bátyjától, na és persze Shizuru is búcsut vett a bolondos öccsétől. Aki még egy pár idétlen beszólással jutalmazta nővérét. Keyko, ugyan nehezen és fájdalmasan, de ő is búcsút vett szerelmétől, Yusukétől. És egy csókkal engedte útjára az alvilágba. Yusuke egy kicsit el is vörösödött, de aztán elmentek.
    Már csak egy nap volt a nagy csatáig. Yusuke kissé nyugtalanul foglalt helyet a tárgyalóteremben. Hiei is nyugtalan volt, de nem mutatta ki, ezzel szemben Kuwabara úgy fészkelődött a helyén, hogy Mukuro magában feltette a kérdést, hogy nem-e bolondult meg a nagy sressztől. Csakhogy kurama teljesen nyugodt volt. Hűvösen nézett végg a tárgyalóteremben ülőkön, láthatóan Kithara figyelmét sem kerülte el a túlzott nyugalom, mégis bölcsebbnek látta hagyni a dolgot. Kb. annyira érdekelte a dolog, mint hogy hányszor tudná egy nap eltörni Kazu kardját puszta kézzel. Yusuke épp arról beszélt, hogy mennyire fontos, hogy mindent beleagyjanak.
   Elérkezett a csata napja. Sötét borús idő volt. Akárcsak Yusukéék kedve.
-    Ilyen időben ,hogy fogunk harcolni? –kérdezte Yusuke csöppet sem vidám hangulatban.
-    Te csak ne aggódj e miatt. De az viszont jobbanfoglalkoztat, hogy mekkora serege ven a GDSz-nek és, hogy elbánunk-e velük. –felelte Hiei.
-    Nyugi. Van egy kisebb seregük. –toppant be Kithara.
-    Honnan tudod?
-    Mondjuk úgy, hogy egy kicsit kémkedtem. Épp, hogy nem kaptak el. A helyzet az, hogy hatalmas seregük van amit öt elképzelhetetlenül iszonyatos erővel rendelkező druidák vezetnek. Valószínű, hogy ők a GDSz vezetői. Ugyanis a többit kinyírtam. Mindegy, a lényeg az, hogy nem lesz könnyű dolgunk velük szemben. Na meg, a seregük minden tagja legalább olyan erős, mint Kuwabara. Csak az egy ment meg minket, hogy nem tudják hárítani a villámgyors csapásokat. Ennyi. –fejezte be a lány.
-    Szóval nagyon erősek. -suttota Kurama- És mégis kb. mennyien vannak, Kithara?
-    15 millió körül. –válaszolta a fél-druida.
-    Hogy mennyi?! –csattant fel Yusuke- De hát nekünk csak egy fél-millió fős hadseregünk van. Most már biztos, hogy meghalunk. –hajtotta le a fejét. Arcát kezébe temette.
-    Még mindig van remény, Yusuke. –suttogta Kithara. De ő se nagyon tudta, hogy igaz-e. –Na jó, azt hiszem, hogy én most egy kicsit kimegyek levegőzni. –s azzal otthagyta a társaságot.
Próbált megnyudogni. Hiáab, nem volt semmmi amivel megnyugtathatta volna magát. Az-az öt druida is bőven elég volna ahhoz, hogy szétszedjék őket. Át kell változnia. Muszáj. Így visszanyerhetné az erejét. Nincs más választása.
   Eleredt az eső. Vihar támadt az esőben, ami nem csak a harcot fogja akadályozni, de még azt a csöpp, sovány esélyüket is elveszi a GDSz ellen. Lassan, óvatosan levette a gyémántot a nyakából. Testét sötét aura vette körül. Sa szél immáron egy hosszú, fekete hajkoronát fújt.  Arca sötétbe borult. Éjnél is feketébb tincsei arcába hullottak, eltakarva az egyik szemét. Csakhogy így is tökéletesen látott. Szemei vérvörös színt váltottak.
  Hűvösen tekintett le a világra, arcáról az a vékonyka, ritka mosoly is lefagyott. Bekormányozta magát Yusuke várába. Amikor belépett az előcsarnokba Hokushin megakarta volna állítani. De amikor Kithara ránézett, hideg, vérvörösen csillogó, pengevékony szemeivel Hokushin mintha kövé dermedt volna. Torkára fagyott a szó, amit fenyegetésnek szánt, arca elfehéredett, kezei remegni kezdtek. Majd elrohant.
-    Ostoba. – jegyezte meg fagyosan Kithara. Valamennyire tudta irányítani tetteit, szavait. De ez sok energiát vett igénybe.
Belépett a szobába, ahol Yusukéék voltak.
-    Kithara hol van a…? –kezdte volna Yusuke amikor megpillantotta lány vérfagyasztó tekintetét. A fél-drida nemszólt semmit, majd végül leült. És úgy tett minha nem is venné észre, hogy mindenki őt bámulja, Kuramán kívül
-    Hát újra itt, Jousshamy. –vigyorodott el a rókadémon. Kithara felé fordította ijesztő vérvörös szemeit, de Kurama nem ilyedt meg.
-    Mit akarsz ezzel? –kérdezte a lány vérfagyasztó hangon.
-    Csak csodálom, hogy még nem öltél meg. –válaszolta a fiú.
-    Próbálom kontrolálni magam, úgyhogy jobb ha nem húzod ki a gyufát. –vetette oda hűvösen a lány.
-    Ebben az alakodban akarsz harcolni? –szólalt meg Yusuke hirtelen.
-    Miért? Tán zavar? –kérdezte Kithara, de olyan kegyetlen és rideg arckifejezéssel, hogy Yusukének torkára fagyott a szó, amit válasz képpen szeretett volna eljutattni Kitharahoz.
-    Ne..nem, csak kérdeztem… .-jött a foghíjas felelet a remegő Yusukétől. Annyira megrémítette, hogy meg sem tudott szólalni. Félt a lánytól, de inkább a benne lapuló gonoszságtól. Hiszen Kitharanak olyan fagyosan cseng minden így kiejtett szava, hogy még a vér is megfagy benne.
-    Mindegy. Menyjünk, mert a Gdsz egy félórán belül elér bennünket. –szólt Kurama.
S azzal elindultak kifelé. A vár tornyain már helyet is foglaltak a nyilasok.Kithara is épp arrafelé tartott amikor megtopant és hátranézett hajmereszstően ilyensztő, vérvörös szemeivel, majd egy könnyed előreszaltóval felugrott az egyik bástyára.
Majd amikor felért ismét körülvette a sötét aura. A nyilasok mintha kissé megjedtek volna tőle, de majd nagy bátorsággal mellé álltak. Kithara üres tekintettel nézett rájuk, s azokat mégis megrémítette még ez az ártatlan, üres tekintet is. Majd előre emelte tekintet, s már meg is pillantotta a GDSz hatalmas, fekete seregét. Több hónapon keresztül, megállás nélkül meneteltek, s mégsem tűntek fáradtak. Nem is voltak azok. S a  narancson emelkedett sziklákat elöntötte a fekete sereg. Ledtöbbnek vérvörösen izzó szemeik voltak. Később felharsant az a rémisztő süvöltés, azok a hajmeresztő vijjogások amik most örömüket fejezték ki. Hogy végre szétszaggathassák ellenségeiket és elfoglalhatják majd az emberek világát. Egyre közelebb értek, fenyegetően hatalmas energiát árasztva magukból.
   Yusuke még jobban megrémült mint Kitharatól, amikor nincs rajta a gyémánt. De nem ő volt az egyedüli. Mindenki elkerekedett szemekkel bámulta a hatalmas sereget. Amely most támadni. Lecsap rájuk és nincs menekvés.
  Pendültek az ílyak és a nyílak ellenfelükbe csapódtak. Volt kikről ártalmatlanul lehullott a nyíl. De volt amely célba talált. Többek közt Kithara tűzes nyilai, melyek égető fájdalommal hasítottak ellenfelükbe. Sokan éles visítással törtek meg, de ez édes kevés volt a győzelemhez. Mert ekkor elérték a várat. Yusuke telitorokból ordította a rohamot. A közös sereg engedelmeskedett neki. Hiei kezében fellobbantak a fekete lángok és egy hatalmas tűznyalábot zudított a fekete seregre, s azok fülsükettő sivítással törtek meg. Yusuke sem egy vérszomjas démont küldött a pokolra Rei-Gunjával. Kuwabara pedig egyenest a fekete hadsereg közé vetette magát szellemkardjával. De Kurama sem maradt utolsó a GDSz embereinek mészárlásában. Rózsaostora szinte égett a sav-szerű fekete vértől ami a GDSz embereiből tört fel amikor lecsapott az ostorral. Kithara pedig a bástya tetejéről csak úgy zúditotta a tűzes nyilakat. Ám Mukuro és Koennma is megtalálták a megfelelő helyüket és bizony nem kis számban írtották a rosszindulatú démonokat.
    Felharsant a magabiztos örömkiáltás Yusuke emberei között, pendültek az íjak, sivítottak a démonok és az a hatalmas energiahullám sem volt halkabb amit Mukuro küldött a vérszomjas hadseregre. De ez még mindig kevés volt, ahhoz, hogy legyőzzék őket. Több millióan voltak és akár a halál katonái zúdultak az ellen a kevéske ember ellen ami Yusukéékat pártolta.
  Kezdett eldurvulni a harc. A kis hadsereg kezdett egyre fogyatkozni. A GDSz emberei látták, hogy mily részeges örömkiáltásokkal mészárolják embereiket, s már nem érdekelte őket semmi a győzelmen kívül. Egyre csak fogytak Yusuke, Mukuro és Koennma közös serege. Hiei látta mi a helyzet ezért megidézte a fekete sárkányt. Ami ugyan nem kevés vérszomjas démont nyelt el, de ez még mindig kevés  volt a győzelemhez. Kithara is látta, hogy mi a helyzet ezért ő is megidézte a sárkányát és egyenest a fekete sereg közepébe küldte, hogy barátainak még véletlenül se legyen bántódása a barátainak. A démonok mintha egy kicsit megjedtek volna és hátrálni kezdtek, de a sárkány végzett egy részükkel. Az öt Druida csak állt az egyik sziklán és mereven figyelte a lent harcolókat. Kithara pedig levette magát a seregbe és fekete kardjával itt ott lecsapott. A druidák látták mi a helyzet ezért bekapcsolódtak a harba. Az egyik rögtön Kithara felé vette az irányt és harcolni keztek, ahogyan Yusukéék is. Csak Kuramának nem jutott ellenfél. Az egyik druida Mukurora támadt helyette. Kuwabara részeg és hiú kiáltásokkal csapott le a druidára, de az leverte és súlyosan megsérítette. Kuwabarának nem sok eséje maradt a túlélésre. A druida megadta a kegyelemdöfést. Yusuke meglátta és nem figyelt oda akkor amikor a druida akivel harcolt kihasználta a pillanatot és beledöfött Yusuke szívébe, s az megtépászva, még egy utolsó ajkaira fagyott végkiáltásra nyitott szájjal hullott porba. Hiei úgy cikázott ellenfele körül akár egy villám. S az elvigyorodott. Hiei épp lecsapni készült amikor hirtelen a druida magasba emelte a kardját, s ezzel átdöfve Hieit. Kinek szemei elkerekedtek, szájából nagy mennyiségű vér tört fel. Mukuro viszont már keményebb fából volt faragva. Könnyen hárította a druida csapásait, míg az látta már, hogy hiába minden erölködés a magasba ugrott és nekifogott Ysusukéék seregének pusztítását.
  Kithara látta, hogy mi lett bartátaival. Szemei elkekedtek és teljesen megbénult. A druida ezt ki is használta és belédöfte fegyverét…