Yomi gondterhelten ült székében.  Semmi más nem járt az eszében csak a bosszú. Mert szívét elrontotta a múlt. Bár nem látszott rajta már minden türelmét elvesztette. Kívülről csak a hűvös nyugalom ami látszott, de ez csak a felszín, belül égette a gyűlölet ,s élete értelme már csak a bosszú. Túlságosan sok olyan dolog történt vele, hogy úgy nézzen a világra ,mint egy küldetésre. Az a csöpp jóság is ami benne volt már eltűnt, s nem maradt más a helyében mint az eszelős düh és gyűlölet valaki iránt akit már nagyon szeretne halottnak tudni. És már semmi sem változtathatott tervén. Elszánta magát, hogy saját kezűleg végez vele és a legkegyetlenebb módszerrel. És ez a valaki, aki annyira megkeserítette életét nem más mint Kurama.
Hiei és Kithara egymással szemben álltak, mozdulatlanul. Míg Hiei határozott és kemény, Kitharaban nagy vihar dúlt. Emlékezett rá, hogy már találkozott Hieiiel csak azt nem tudta ,hogy mi is történt és hogy mikor.
 -Bocsáss meg, de nem emlékszem ilyesmire. –súgta halkan.
 - Az lehetséges. Hiszen amikor átváltoztál az igazi énedé  azután nem emlékeztél semmire. De mond, nem volt már olyan, hogy felkeltél és nem tudtad hol vagy? Nem történt már olyan, hogy egy véres kést találtál a dolgaid közt és nem tudtad hogy került oda?  Nem volt már olyan, hogy… emlékszel valakire de nem tudod honnan, nem tudod mikor találkoztatok, hogy hol láttad már. Csak emlékszel rá. Nem történt már ilyesmi veled? – szólt Hiei és minden egyes szót kiegyensúlyozott. Kitharan ekkor átfutott az emlék, hogy mikor először találkozott Hieiiel. Már tudta, hogy mikor, hol és milyen körülmények között. Hogy üldözte azt aki most a barátja. A csapattársa. Üldözte őt, pedig nem volt rá különösebb oka. Vagy talán csak meg akarta ölni, semmi ok nélkül.
 - Már emlékszem. –suttogta. – Emlékeszem rád és mindent tudok rólad. A múltadat, a jelenedet és talán még a jövődet is. Imiko. –Hiei nagyon meglepődött „imiko”… .
 - Minek szólítottál?! Tényleg mindent tudsz rólam? –Kithara bólintott. Hiei úgy érezte, hogy most már vége a titkolózásnak. Egy nap minden kiderül és ez a nap most van itt. El kell mondania Yukinának az igazat. Már mióta titkolja előle… .
Majd Hiei mint a kámfor eltűnt a sötétségben. Kithara követte. Majd mindketten megérkeztek a templomhoz. Bementek. Legelőször Kuvabara önelégült arcát majd a többieket pillantották meg.
 - Remek. Már megint itt van vigyori. Már megint milyen marhaságot találtál ki? – kezdte Hiei hidegen.
 - Minek neveztél te kis … . Minyá olyat mondok… .
 - Várj, előbb kimegyek, majd ha végeztél akkor visszajövök.
 - A pofátlan! Mi van tökmag, anyukád nem nevelt fel jól. Egy ilyen aranyos kis kölyöknek mint te vagy, anyuci mellett van a helye.
 - Még egy szó, és halott vagy! Nem merd szóba hozni az anyámat! – szólt Hiei vérfagyasztóan. Kuvabara tudta, hogy Hiei komolyan gondolta amit mondott.
 - Várj csak ,töki! Tényleg, ki volt a te anyád? – erre mindenki elhallgatott. Hiei ereiben megfagyott a vér. Soha nem várta volna, hogy pont ő kérdez ilyet. Mit érdekli az őt?!

 Yukina is ott volt. Hiei lassan felé emelte tekintetét. A lány kíváncsian és kissé megszeppenve ült egy széken. Yusuke aki épp Kuramával beszélt valamiről tágra nyílt szemmel nézte az eseményeket. Kurama még mindig ugyanabban a merev tartásban volt mint azelőtt. Száját szóra nyitotta, de a hangja elveszett valahol félúton. Kithara pedig még mindig küszöbön állt, mint egy szobor. Teljes lett a csend. Botán, aki épp egy almát rágcsált, tokán akadt a falat, s szája már nem sok híján a földet érintette.
De Hiei csak hallgatott, tekintetét próbálta levenni Yukináról, de nem tudta.
 - Mi van valami rosszat kérdeztem? –értetlenkedett Kuvabara. Senki sem válaszolt. Hiei hátralépett, s egy pillanat múlva eltűnt, csak egy porfelhő maradt utána. Yusuke és Kuvabara összeméztek. Kurama ,barátja után rohant. Végül egy erdőben talált rá.
 - Honnan tudtad, hogy ide jövök? –kérdezte Hiei
 - Nem volt nehéz kitalálni. – válaszolt fagyosan. Hiei elmosolyodott ami kicsit enyhítette rideg arcvonásait.
 - Gondolom azért jöttél, hogy azzal edd az agyamat, miért nem mondtam el Yukinának az igazat. – Kurama felvonta a fél szemöldökét. Hiei még egyszer elmosolyodott. –Beletrafáltam igaz?
 - Nos, igen. Akkor gondolom azzal is tisztában vagy, hogy válaszolnod kell a kérdésemre, imiko.
 - De jó, most már te is így szólítasz? Újabban én vagyok Imiko-san, csodálatos.
 - Hogy érted azt, hogy „most már te is”, valaki más is így szólít?
 - Igen, Kithara. –Kurama nagyon meglepődött.
 - De hát ő honnan tudhatna ilyesmit? Ő nem tudja a múltadat.
 - Kiderült, hogy mégis. Mindent tud rólam. Amikor még Raiunnal volt, akkor találkoztunk. Vagy kétszer hason szúrt a fekete kardjával. Most már tudom, biztosra, hogy félig druida. Tudom, elég hihetetlen… .
 - Már mi is tudjuk. –vágott a szavába Kurama
 - Honnan?
 - Amikor megjelent a fekete sárkány, tisztán látszott rajta, hogy egy druida alkotta.
 - Értem.
 - Most akkor válaszolj a kérdésemre.
 - Nem tudom, hogy miért nem mondtam el. Talán azért mert féltem. Féltem attól, hogy ha megtudja elutasít. Én pedig ezt nem akarom én csak szeretném ha… .
 - Ha?
 - Nem érdekes. –Hiei elfordította tekintetét. – Kurama, nem akarom, hogy hülyének nézz de szerintem valami elkezdődött. Aminek a vége maga a Vég.
 - Még csak most jössz rá? –kérdezte gúnyosan.
 - Ezt meg, hogy érted?
 - Úgy, hogy amikor Kithara nyaklánca elkezdett villogni tudtam, hogy valami nincs rendben. Később egyre inkább úgy tűnt, hogy a GDSz tervez valamit, hogy mindenáron meg akarják ölni Kitharat. Nem mintha eddig nem akarták volna de most valamiért sürgősebb lett nekik a dolog. Először egy rémálmot küldtek rá, majd velem akarták megöletni és fordítva. Na meg ott van a fekete sárkány. Valamit terveznek és nincs vele kapcsolatban valami jó előérzetem.
 - Van benne valami.
 - Sajnálom. –súgta.
 - Mit…? Várj! –Kurama hirtelen eltűnt. – A rohadt életbe!
Hiei futni kezdett a templom felé, hogy elmondja Yusukének mi történt. Olyan villámgyorsan rontott be, hogy kis híján fellökte Mukurot.
 - Mukuro, te mit keresel itt?
 - Az elveszett báránykámat. Úgy emlékszem tisztán és világosan elmodtam, hogy két hónap múlva elvárom, hogy megjelenj nálam.
 - Miért nem vittél vissza akkor, amikor a fekete sárkánnyal harcoltunk? Amúgy meg visszamentem.
 - Igen csak azután el is tűntél. És amikor a fekete sárkánnyal harcoltunk mindannyian megsebesültünk. Ha jól emlékszem. Nem igaz? –kérdezte élesen.
 - Mindegy! Most nem ez a lényeg. Az-az agyalágyult róka, fogta magát és elhúzta a csíkot és az a legrosszabb, hogy gőzöm sincs hova ment.
 - Nyomás! –kiáltotta Yusuke és rohanni kezdett. A többiek követték.
 - Ő nem jöhet, csak bajt hozna ránk. –szólt fagyosan, mélyről jövő gyűlölettel a hangjában Mukuro.
 - Te nem mondod meg, hogy mit csinálhatok és mit nem!- szólt vissza Kithara hidegen.
 - Szembe mersz szállni az alvilág egyik uralkodójával?!
 - Ha ez most kihívást jelent, akkor igen.
 - Hát rendben, de ezt a döntésedet még nagyon megbánod.
 - Azt majd meglássuk. Ha én győzök megbocsátod a fekete sárkányos ügyemet.
 - Rendben van.
 - Na ne! Kurama lelépett és most valószínűleg Yomit ment megölni. És nektek pont most jutott eszetekbe egymásnak esni?! – szólt közbe Yusuke.
 - Valamikor rendezni kell a számlát. –válaszolt Kithara.
 - Akkor kezdjük!
Kithara és Mukuro egymással szemben álltak. Kitharat körülvette a fekete tűz.
 - Értem, szóval most már az alvilágot is tönkre akarod tenni, mi? – kérdezte Mukuro élesen és gúnyosan.
 - Tudom mit akarsz, azt akarod, hogy elveszítsem a fejem. –szólt Kithara és a magasba ugrott.
Elővette a fekete kardot és máris támadásba lendült. Csapást csapás követett. Mukuro az egész elől ügyesen kitért, majd egy határozott mozdulattal lecsapott. Kithara számított rá ezért a magasba ugrott, ám elejtette a kardját. Mukuro felkapta a fegyvert, s ezzel csapást mérve ellenfelére. De véletlenül levágta Kithara nyakláncát.
   A teremben megfagyott a levegő. Kithara ott állt Mukuroval szemben. Arcát nem lehetett látni. Végül felemelte a fejét és Mukurora nézett. Mukuro lába földbe gyökerezett a döbbenettől.
 - Ez nem lehet. –súgta.
Kithara vérvörös szemeibe nézett. A lánynak haja lassan barnáról feketére színeződött. Kithara  elindult Mukuro felé. Majd hirtelen megállt.
 - Keservesen megbánod még, hogy ezt tetted. –szólt ridegen. Yusuke és Kuvabara megborzongtak Kithara beszédének hidegségétől. Hiei most ismerte fel Kitharaban  kegyetlen üldözőjét. Mukuro szólni sem tudott a döbbenettől.
 De már késő volt. Kithara megiramodott ellenfele felé. Majd Mukuro előtt alig fél centivel eltűnt. Mukuro kétségbeesetten nézett körbe. Majd megpillantotta ellenfelét. Már késő volt. Kithara felkapta kardját és Mukuro torkához emelte.
 - Rendben, megadom magam. De ez…ez lehetetlen. –hangja suttogássá tompult. Kithara felvette a nyakláncot és felrakta. Lassan visszaváltozott.
 - Pedig ez nem az. – szólt Kithara, hangjában kevés fájdalmat lehetett érezni.
 - Ezt nem értem, Kithara, amikor átváltoztál utána nem emlékeztél semmire, most meg… -szólt Hiei.
 - Tudom irányítani tetteimet. –vágott a szavába Kithara. - De nem egészen, mert valami arra késztet, hogy minél nagyobb kegyetlenséget műveljek. Én se egészen értem.
 - Mi volt ez az egész? –szólt egy ismerős hang.
 - Koennma! –kiáltottak egyszerre.
 - Koennma nagyúr, mit keresel itt? –kérdezte Mukuro.
 - Á, Mukuro, te is itt vagy? Most jelenleg nem vagyok nagyúr.
 - Bocsáss meg, kérlek. Annyira sajnálom. – szólt Kithara, hangja szomorúan csengett.
 - Semmi baj, Kithara. Már úgyis úgy untam, hogy folyton azt kell tennem amit parancsol az apám. Most legalább szabad vagyok. –szólt Koennma és felnézett a mennyezetre. – Na akkor most elárulnátok, hogy mi folyik itt?
 - Hát… Kurama lelépett, hogy megölje Yomit. Mi is utána akartunk menni de Mukuro azt mondta, hogy Kithara nem jöhet, mert szerinte csak bajt hozna ránk. Majd Mukuro és Kithara egymásnak estek, de Mukuro véletlenül levágta Kithara nyakláncát és…és. Azután nem nagyon értettem, hogy mi folyik itt. Kithara átváltozott csak most tudta irányítani tetteit. És így rátámadott Mukurora és sarokba szorította. Aztán Kithara felvette a nyakláncot és visszaváltozott. Azután megjelentél te és tovább már tudod. – mesélte Kuvabara.
Koennma azt se tudta higgyen-e vagy sem.
 - Tényleg így történt? –kérdezte összezavarodva. Hiei bólintott.
 - Koennma, ez a lány… Dorován utódja. –szólt Mukuro. Koennma alig hitt a fülének.
 - Dorován, az lehetetlen. Már vagy 17 éve… .
 - Halott. –vágott a szavába Kithara.
 - Tudod ki volt ő? –Kithara nemet bólintott. –Ő volt a druidák hadvezére a nagy háborúkkor.
 - Hogy értve a nagy háborúkkor? – kérdezte Yusuke.
 - Erre most nincs idő! Yomi eddig már meg is ölhette Kuramát. –szólt közbe Hiei és elindult Yomi birodalma felé. A többiek egyetértően követték. Kis idő múlva el is érték Yomi várát. Kithara egy kicsit lelassult. Bár ismerte az alvilágot és Yomit is. Úgy tűnik Kurama nem hiába gyűlöli annyira Yomit. Csak nehogy megint mindent elszúrjon. Bár Kurama szívesen elintézné Yomit, nem ez a legnagyobb baja. Yomi csak idegesíti de nem ő a legnagyobb baj.
 - A francba! Őrök! – idegeskedett Yusuke. Majd egy lövéssel mint az őröket, mint a rámpát felrobbantotta.
Berontott az épületbe nyomában a többiekkel. Majd hirtelen megállt körbenézett majd újra megiramodott. Még egy Rei-gunnal szétontva az egyik terem ajtaját. Megállt. A többiek értetlenül követték. A teremben megpillantották Yomit és Kuramát. Yomi egy hatalmas növény fogságában, alig egy pár karcolással. Kurama viszont sebekkel és vérrel teli. Kurama Suichi alakjában állt ellenfele előtt. Majd meglátta barátait.
 - Ne! –kiáltotta.
Yusukéék háta mögött hatalmas fekete füst gomolygott. Hiei hamar kapcsolt ezért átugrott Yomiék fölött. A többiek követték. Yomi elvigyorodott. Kithara magával rántotta Kuramát. Koennma pajzsot vont maga és barátai köré. Csak Yomi maradt védtelenül. Még egy utolsó gonosz vigyort villantott Kuramára, majd elnyelte a fekete füst.
 - Kurama, mi volt ez az egész?
 - Hiei, azt hiszem mingyárt…
 - Kurama!