Majd felálltak és valahogy nagy nehezen elindultak. Lassan mentek ,volt idejük.

-    Szerinted hol lehetünk? – szólalt meg végül Kithara.

-    Nem tudom biztosan – jött az egyenes válasz Kuramától ,s közben pillantásra se méltatta a lányt. Valamin gondolkozott.

-    Kithara, Mért nem öltél meg? –kérdezte végül. Kithara lelassult. Mindenre számított csak erre a kérdésre nem.

-     Ne…nem tudom. - szólt és lehorkasztotta fejét.

Mikor haza értek, ki-ki a saját ágyába, mindketten elgondolkoztak. Kithara egy kiadós forró zuhany után lefeküdt. De a kérdés lefekvés után sem hagyta aludni. Tényleg vajon mért nem ölte meg… ? Lehet ,hogy… soha nem tudta megölni. Kuramának elég belenézni gyönyörű szemeibe és a lélek is megszelídül. Nem mintha olyan szigorú  tekintete lenne, de mégis ,olyan szelídséggel és gyengédséggel néz Kithara szemébe…  .

    Másnap elmentek Yusukéékhez. A szokásos találkozó miatt. A többiek már ott voltak, Kurama ment  legutoljára. A többiek épp römiztek.

-     Na, készüljetek fel, mert borítok! – szólt Kuvabara.

-     Ne viccelj! Most kezdtük el! Nem is tudtam kipakolni. – méltatlankodott Yusuke.

-     He-he, láttátok, hogy megijedett? He-he. Csak hülyültem.

-     Neked már nincs mit hülyülni, így is elég hülye vagy. – mondta Hiei.

-     Fogd be törpike!

-     Törpike? Azt hittem kerti törpének szoktad nevezni.

-      Hát igen. Már ahhoz is túl hülye ,hogy normálisan sértegetni tudjon.- folytatta Hiei.

-     Na megállj, most olyat kapsz, hogy soha életedben nem felejted el!

-     Sziasztok. – jött Kurama.

-    Szia!

-      Kurama, hol voltál tegnap? –kérdezte Hiei.

-     Hát… azt még én se tudom. Kithara itt van?

-    Nem … még nincs itt. Nem tudom hol lehet. – válaszolt Yusuke.

-     Kurama! –vágott közbe Hiei. –mondj el mindent ,hogy mi történt  tegnap!

Kurama mindenről beszámolt barátainak. A többiek tátott szájjal hallgatták végig. 

     Kithara az utcán sétált. Arcát megcsípte a szokásos téli hideg. Kabátjába belekapaszkodott a szél. Az utca feltűnően kihalt volt. Egy lélek se volt. Egy sötét árny vonult végig az utcán. Kithara gondolkodás nélkül utána rohant . Az árny egyre messzebb és messzebb vezette. Egy hosszas örült rohangászás után Kithara egy ismeretlen helyre ért. A csuklyás alak már várta őt. Kithara felugrott kardját ellenfelébe mélyesztette, a csuklyás alak csak megfogta a kardot kivette a hátából és eldobta olyan messzire ,hogy nem is lehetett látni. Majd ránézett a lányra. Ott ahol a szemét lehetett sejteni csak úgy áradt a hidegség. Szótlanul de hideg tekintetével máris kisebb csatát vívott ellenfelével. Kithara érezte ellenfele hatalmas erejét ezért megidézte a fekete sárkányt. Testét fekete tűz vette körül. A tűz spirálban ment  felfelé egy hatalmas élőlényt alkotva.

Kitharanak fájt a hatalmas mágia és szellemi, démoni erő. Sárkánya fekete ,félelmetes és óriási volt. Szárnyait mérgesen csapkodva hányta a fekete tűzet. Szárnyai hosszában akkora volt mint egy nagyobb sportpálya, belső része vörös volt. Karmai megcsillantak a tűz fényében ami akkora volt mint egy busz . Szemei vörösen villogtak. Farkát csapkodva mély nyomot hagyott a földben. Fogai egy személyautó hosszát is könnyen utolérte, élesek voltak ,mint ezer és ezer éles kés. Karmait a földbe mélyesztve akkora zajt csapott az egész könyék vízhangzott. Felemelte fejét és hatalmasat ordított ,s szájából ömlő tűz felégette a fákat. A csuklyás alak mégis rezzenéstelenül nézte. Kithara már nem bírta saját ereje erősségét és hatalmát. Szemét lehunyta. Elájult…

Yusuke, Kurama és Kuvabara Koennmánál voltak. Mindenféle dologról beszélgettek. Egyszercsak Koennma felkapja a fejét és a monitorhoz siet. A többiek értetlenül követték.

-    Mágia. –súgta drámai hangon.

-    Mágia? –Kurama nagyon meglepődött. –Az lehetetlen! A mágia már rég kiveszett a világból.

-   Miféle mágiáról beszéltek?- csattant fel Yusuke. És mit jelent az ,hogy rég kiveszett? Magyarázatot követelek vagy lenyomom a cumit a torkodon!

-  Nyugodj meg! –csitította Kurama

-  Csak ha megmagyarázod. –felelte egy fokkal nyugodtabban Yusuke.

-  Rendben. – kezdte .-  Sok-sok évvel ezelőtt a démonok és szellemek mágikus erővel is rendelkeztek. De ez csak a nagy háborúkkor használták. A mágia nagyon hatalmas volt és felülkerekedett használójukon. Csak egy különleges démonfaj tudta használni: a druidák. A druidák félrehúzódó  nép volt. Arcukat nem lehetett látni. Csak egyszer. Amikor már semmi esély nem volt ,hogy áldozatuk túlélje csapásukat. Csak akkor vették le a csuklyájukat ha mindenképpen meg akartak ölni valakit, ha bevetették leghatalmasabb fegyverüket. A mágia hatalmasabb volt mint a démoni vagy szellemi erő. De jóval nagyobb kockázat volt megidézni is. A druidák leghatalmasabb fegyvere a fekete vagy kék tűzből alkotott sárkány. Persze vannak más sárkányok is, például Hiei sárkányában lehet egy kis druidatűz ezért is  tudja megidézni de az ő sárkánya inkább démontűzből alkotott. Druidák ma már nem élnek, legalábbis azt hittem amíg nem csatlakozott hozzánk Kithara. Sokféle tűz létezik e képen  sokféle tűzsárkány. A Kitharaé viszont inkább mágustűzzel telt. Volt időm megszemlélni. A vörös sárkány inkább démontűz, nem tudom. Talán azóta megnőtt benne a mágia. Minden esetre most megidézte a fekete sárkányt és az nagyon hatalmas és pusztító. – Kurama komoly és pontos monológja aggódásra késztette barátait.

-Akkor menjünk. –szólt Yusuke olyan komolyan, hogy ez igazán meglepte barátait. Ahogy Kuvabara csendes, hülyéskedés mentes magatartása is.

  Kithara kinyitotta zöld szemeit. Egy székhez volt kötözve. Egy hatalmas teremben volt. Nagy földig érő rácsos ablakokkal. Mellette csuklyás alakok tucatjait találta. Körben ültek, kerek asztal mellett. Valamiféle tanácskozás lehetett.

      Kinézett az ablakon. Rémülten nézte, amit látott. Az ő fekete sárkányával harcoltak a barátai, s mellette rengeteg szétmarcangolt felismerhetetlenül összeroncsolódott emberi holttestek. Egy-egy barátja súlyosan megsebesült, de még így is dacolva harcoltak sárkánya ellen. Ám félresöpörte barátait és újra nekifogott a megmaradt emberek irtásának. A fekete alakok zavartalanul folytatták beszélgetésüket. Kuvabara egy meggondolatlan lépéssel megiramodott a sárkány felé, lecsapni készült. Azomban a hatalmas állat lendített egyet farkával ,s Kuvabara a földön hevert eszméletlenül. Majd Kurama támadta meg de valamennyivel jobban kidolgozott stratégiával. Ám ez sem volt elég erős ő is halálosan megsérült. Yusuke… Inkább hagyjuk a témát.

   Hiei magányosan sétált az alvilágban. Könnyed lépésekkel ,hangtalanul ment. Mukuróhoz igyekezett. Ám érezte, hogy valami veszély van. Vajon mi lehet most az emberek világában? Vajon nem-e történt valami rossz? Vajon élnek-e még barátai? Már megint a kérdések. A kérdések amelyekre  nem találja a választ. Vajon…? Vajon… . Yukina!- hasított bele hirtelen testvére neve. Csak Yukinának ne essen baja. Csak tudja megmondani neki az igazat. Mert meg fogja mondani neki. De mikor?  Ha most itt lenne Kurama eddig már vagy százszor mondogatta volna ezt neki. Ha így fojtatja esküszöm ,hogy megfojtom !- felkacagott. –már vagy legalább annyiszor mondta ezt neki ,mint ahányszor kérte ,hogy mondja meg Yukinának az igazat. Tényleg meg kéne mondania neki. De…de nem megy. Egyszerűen nem. Nem szabadna ezen rágódnia. Kuramának van igaza, nem hallgathatja el az igazat.

 Csapongó, őrjöngő gondolatok addig kínozták, míg el nem ért Mukuróhoz. Belépett az ajtón. Az előszobában tükrök sorakoztak. Körbe a fal mellett. Belénézett az egyik díszes rámájú tükörbe. Egy ideig bámulta magát. Sápadt arcát, karmazsinvörös szemeit, égnek álló fekete haját, hólepte fekete köpenyét. Hozzá akart érni a tükörhöz amikor eltünt a tükörképe ,s helyette egy hozzá hasonló vörösen izzó szemű démon ált. karján, arcán ,mindenütt vörösen izzó apró szemek állta. Csak egy helyen nem: a homlokán. Hiei autómatikusan is hátrált egy pár  lépést.

- Hiei! – Hiei azt hitte kiugrik a szíve a helyéről ijedtében.

- Kérlek ne ijessz rám így legközelebb.

- Bocsáss meg, csak láttam ,hogy nézed ezt a tükröt. Mindegyiknek más ereje van, másként mutatja be az embereket, démonokat és még sorolhatnám. Ez a kedvencem. Gondolom rájöttél mi ennek a titka. – szólt Mukuro gúnyos fél mosollyal arcán.

- Akkor rosszul gondoltad. Mi a titka? –kérdezte a tűzdémon kissé gúnyosan.

-  Olyannak mutatja be az embereket amilyenek. Csak vannak különös részletek, mert minden más fura dolognak megvan a maga jelentése.  Valami baj van? –Mukuro szeme átsiklott Hiei sápadt arcára, félelemtől csillogó szemeire.

- Nincs! Távozhatok?

-  Nem. –Mukuro tudta ,hogy valami nincs rendben. Hiei egy olyas valaki aki ugyan el tudja fojtani mások elől érzéseit. De ő jobban ismeri. Rideg állarca nem segít neki, mert ő tudja az igazat. Túl jól ismeri Hieit ahhoz, hogy el is higgye, amit mond.

Hiei visszfordult.

- Sajnálom. –súgta azzal el is tűnt.

Futott Hiei. Ahogy csak bírta. Olyan iramban, hogy aki mellet elment az észre se vette. Nem tudta hova megy csak ösztönei és a Jagan vezette. Végül Tokióban állt meg. A nagyváros, ami egyébként zajos, most feltűnően kihalt volt. Minden összeroncsolódott. Felismerhetetlenségig összetépázott véres holttestek hevertek. Az ablakokból egy-egy megtört test lógott hosszú vércsíkot húzva maga után. A város közepén egy hatalmas fekete épület magaslott ki a roncsok közül.

- Mi a francos fene folyik itt? –érkezett meg Mukuro.

- Te követtél ?- fakadt ki Hiei.

-  Mégis mit képzelsz magadról?! –csattant fel Mukuro –Ott hagysz engedély nélkül!

- Mi mást tehettem volna. Nem engedtél el pedig tudtam ,hogy valami nagy baj van.

-  Például elmondod . Megértettem volna

-   Most már mindegy. Nincs idő erre. Egy fekete sárkány pusztítja az embereket. Nem mintha szeretném ezt a népet.

-  Egy fekete sárkány?

-  Az, de nem az enyém. Annál sokkal hatalmasabb. –Mukuro ereiben megfagyott a vér.

-  Tudod mit jelent ez? –kérdezte megkövülten.

-  Nem. Mit? – de erre már nem kapott választ Mukuro szőrén-szálán eltünt. –Remek! –mondta írónikusan Hiei. Azzal ő is eltűnt.

Kithara nem tudta mit tegyen. Ekkor két új alakot látott harcolni sárkánya ellen: Hieit és Mukurot. Hieiből csak egy cikázó fekete árnyat látott. Úgy látta Mukuro ereje valamennyivel gyengíti sárkánya erejét.

Hiei úrnőjéhez ment.

-  Mit jelent ez? –kérdezte vérfagyasztóan.

-  Tudod kié a sárkány?

- Igen. Kithararé.

-  Ő az új tag?

-  Igen. Nagyon erős. Azt hiszem ez az ő sárkánya.

- Hol van most?!

- Nem tudom. Na ne, te most azt hiszed ,hogy ezt ő csinálta, önszántából?

- Valami olyasmi.

- Nem, ő nem ilyen!

- Hát akkor ezt ,hogy fogja magyarázni? –Hiei nem válaszolt.

Tudta ,hogy Kithara sose tenne ilyet. Ekkor a sárkány mindkettőjükre lecsapott. De olyan iszonyatos erővel ,hogy mindketten elvesztették az eszméletüket.

Ekkor Kithara már nem bírta tovább. Ez a sárkány mindenkit el fog pusztítani. Márpedig ő ezt nem hagyja! Perceken belül kitört belőle a fekete tűz. Bilincsei elolvadtak, a fekete alakok felszöktek. De nem tudtak menekülni. A fekete lángfüggöny mindannyiukon átsöpört. Fülsértő sivítással hulltak porba. Csak egyikük menekült meg: a vezér.

Kitharat elfutotta a méreg. Úgy tört fel belőle a láng ,hogy a tanácstagokat csontig égette. Majd kissé lelohadt és kiugrott az ablakon. Egy kecses szaltóval ért földet. Rögtön barátaihoz sietett. Mind sebesülten és eszméletlenül hevertek a földön. Kivéve egy valakit: Mukurot. Mukuro nekidőlt a falnak. Kezét homlokára helyezte. Szemét becsukta. Szeme előtt lepergett a harc a sárkány ellen. Minden jel arra mutatott, hogy Kithara sárkánya mágussárkány. Kithara pedig félig druida.

- Kithara! –állt fel. Kithara ekkor már lent volt. A sárkányt pedig visszazárta önmagába.

- Igen? –kérdezte kissé meglepődve.

- Ez a te sárkányod volt? –kérdezte dühtől remegő hangon. Kithara lábai a földbe gyökereztek a félelemtől. Mukuro mélyen és élesen nézett a lány szemébe.

- Igen. –válaszolta de hangjában jól lehetett érezni a határtalan félelmet. Bár ugyanszinten volt erősségileg Mukuróval. Az úrnő azért mégiscsak többet tud.

   De Mukuro nem válaszolt. Elfordította arcát, s szemével egy kört írt le a sok halotton. Megcsóválta fejét és elviharzott. Kithara is ugyanezt tette. Nem tudta elhinni ,hogy ennyi  ember meghalt miatta. Miatta haltak ilyen szörnyű halált. Miatta van ez az egész. De ez még semmi ahhoz képest ami történni fog.

…

- Kilencezer ember! Mind halott! Fel tudod fogni egyáltalán milyen súlyos következményekkel ját ez?! –dörömbölt Yama király Koennmára. –A szellemvilág lebukott! Ahogy az alvilág is. Bizonyosan voltak emberek akik elmenekültek és most mindenre emlékezni fognak. Tudod mivel jár ez?! TUDOD?!

- Igen uram! – felet Koennma. Yama királyt kicsit meglepte a válasz. – Tudom milyen következményekkel jár! Tudom mi lesz ha az emberek újra emlékezni fognak! Tudom! És tudod mit?! Nem érdekel! NEM ÉRDEKEL! Akár ki is rúghatsz! Ki is tagadhatsz a birodalmadból! Nem érdekel! – válaszolt Koennma és elviharzott a teremből.

…

Kithara és Mukuro egymással szemben állt. Mukuro mérges míg Kithara meglepődött.

- Remélem tisztában vagy vele, hogy most mit is csináltál.

- Igen. –felelte Kithara egyre elhalványuló hangon. Majd lehajtotta fejét, s csak nézett a semmibe. Minden az ő hibája. Legalább kilencezer ember halt bele az ő felelőtlenségébe. Nem szabadott volna megidéznie a fekete sárkányt. Túl nagy falat ez neki. Kilencezer ártatlan ember! Barátai meg vannak sebesülve! Kilencezer ember! Mind az ő hibája! Csak az övé.

Yuske lassan föleszmélt. A fejét fogva valahogy nagy nehezen feltápászkodott.

-          Hol a sárkány? –kérdezte

-          Már nincs itt. Többé már nem kell aggódnod miatta. – válaszolt a lány. Szégyellte magát Yusuke és a többiek előtt akik most keltek fel a földről. Mukuro még mindig szúrós szemmel nézett rá.

-  Mi lett a GDSz-el? –kérdezte Hiei. –Ugye nem menekült meg…

-  Nem. –vágott közbe. Bár ezt az egy dolgot nem szúrta el. Bár ha jobban belegondol…

- Jaj, ne! –kiáltott föl. – A vezér megmenekült! –Mukuro most még mérgesebben nézett rá.

- Rengeteg ártatlan ember meghalt! Az alvilág lebukott! Koennmát kirúgták! A GDSz vezére megmenekült! És ez egy valaki hibájából! – kelt ki magából Mukuro. Kithara úgy érezte ,hogy most még nagyobb kárt tett az emberiségben, mint amikor direkt ölte őket.

- Koennmát kirúgták?! –kiáltott fel Yusuke. –De miért?

- Mert minnyájatokért felelősséget vállalt. –felelte dühtől remegő hangon Mukuro. Hiei még soha nem látta Mukurot ilyen idegesnek. Tudta, hogy Mukuro nem bízik Kitharaban  mégis… . Ez a fekete sárkány nagy baklövés volt a részéről.

Majd mind hazacaplattak. Letörve és sebesülten. Kithara már azt is feladta, hogy valaki meg fog neki bocsátani valaha. Szívesen helyrehozná hibáját de bölcsebbnek találta hagyni a dolgot. Nem akarta még jobban elbaltázni. És ahogy Kurama nézett rá. Olyan szemekkel mint aki nagyot csalódott.  Mint aki úgy érezte már senkiben sem bízhat. Hazaérve minden olyan csendes volt. Mindenki hallgatott. Kithara úgy érezte, hogy kimegy a szabadba. 

Lassan sétált a természetben. A tél helyét lassan a boldogító tavasz váltotta fel. A lány szíve mégis puszta és hideg. A bűntudat savként marta lelkét. Nem hagyott neki nyugtot. Bár soha nem kellett volna megtörténnie ennek az egésznek. Régebb bármikor megidézhette a sárkány, akkor amikor még Raiunnal volt. Most mégis… .

- Mond, miért? –hasított a levegőbe egy ismerős hang. Kurama volt az.

-  Mit akarsz? –kérdezte bizonytalanul Kithara.

-  Választ. –szólt Kurama fagyosan.

- Már te is kezded?! Nem elég, hogy az alvilág egyik uralkodója dühös rám, de már te is kezded?! Miért nem hagysz békén, legalább te. A szüleimet 2 éves koromban megölték, testvérem nincs és minden rokonomat lemészárolták! Az egyetlen valaki aki megért az te vagy, legalább is azt hittem.   De már te is ezzel jössz. –hangja elhalványult, szemeiben könnyek jelentek meg. –Miért gyűlölsz ennyire? –suttogta könnyes arccal. Kurama hidegen nézett rá. Tekintetére ráhullt a titokzatosság fátyla. Némán meredt a lányra. Majd felnézett az égre és mélyes sóhajtott. Majd tekintete ismét a lányon pihent meg. Mélyen a szemébe nézett. Szinte gyűlölettel meredt rá. Majd átfutott rajta a fájdalom. De csak egy pillanatra. Végül elnyelte az erdő fekete sötétsége.

Kithara próbált megnyugodni. Majd érezte, hogy valami elsuhan előtte. Majd a fáról Hiei került elő.

- Hiei, te vagy az?! A frászt hozod rám!

- Bocs. –morrogta. 

Hiei végigmérte a lányt. Hirtelem egy emlék rohanta meg elméjét. Amikor Az a szörny levette Kithara nyakláncát. Az átváltozott valakivé akit már régebb is látott.

Rohant Hiei ahogy csak a lába bírta. Zuhogó esőben, fekete erdőben. Valaki üldözte. Talán még az éjnél is sötétebb.

- Remek- suttogta. –Most már az eső is esik.

Most már közelebbről halotta a lépteket. Ismét futásnak eredt. Ám üldözője csak suhant az erdőben. Fáradhatatlanul üldözte. Végül Hiei már nem bírta szusszal.

- „Mit keresel itt?” –szólt egy hideg hang a fák mögül. Hiei úgy gondolta, lesz ami lesz. Ő szembeszáll vele.

- „Ki vagy?” –kiáltott a semmibe. De erre már nem kapott választ.

 Az erdő mélyéről egy fekete alak bújt elő. Sötét csuklyájának mély redői eltakarták arcát. Nem volt az-az izmos fajta. Teste vékony és csinos. Végül Hiei arra döbbent rá, hogy üldözője egy nő. Az ismeretlen lassan hátradobta csuklyáját.  Hieire egy gyönyörű női arc nézett vissza. Ám vonásai hidegek és kegyetlenek voltak. Hosszú fekete haja és vérvörös szemei néztek vissza a zsákmányra.

- „Mit keresel itt?” –kérdezte hidegen.

- „Én ugyanezt kérdezhettem volna… „- de Hiei hangja megcsuklott. Egy éles fegyvert érzett áthatolni testén.

Kezét mellkasára szorítva rogyott térdre. –Mit akarsz? – De erre sem kapott választ. A vörös szempár hidegen nézett rá. Majd egy rántással kihúzta kardját. Kegyetlen, gyilkos tekintete beleékelődött Hieibe. Majd még egy szúrással bizonyította démon, druidai kilétét.  

 Hiei már kezdte elveszteni az eszméletét. Próbálta ébren tartani magát, de a seb amit az-az idegen okozott, túl súlyos . Az a hideg tekintet. Mintha a halál úrnőjét látta volna.

 Megpróbált felállni. Már tartani is alig tudta magát. De megsebesítője már sehol sem volt. Hiei még egyszer látni akarta. Még egyszer utoljára. Az a gyilkos tekintet, azok a rideg, vérvörös szemek. Mind hiába, már nincs itt.

-  Ne…Nem tudom. –válaszolt kissé zavartan.  Hiei szeme előtt még mindig az a vörös szempár lebegett. Nem tudta elfelejteni.