Kithara álmatlanul feküdt az ágyában. Még mindig azon gondolkozott. Mivel nem tudott aludni úgy gondolta ,hogy talán jobb lenne ha sétálna egyet. Egyedül bolyongott az éjszaka sötétjében. Senki sem volt az utcán ami érthető volt mivel senki nem szokott az éjszaka közepén sétálni. Azonban nem volt egyedül. Valaki a nevén szólította. Fekete köpenye a poros utat söpörte. Csuklyája eltakarta arcát és csak egy sárga szempárt mutatott. Kithara szíve egyre hevesebben dobogott. Nem tudta mi vár rá. Ekkor a csuklyás alak megszólalt:

-  Örülök ,hogy látlak Kithara! –mondta a csuklyás.

-  Mit keresel itt Raiun? –kérdezte Kithara akinek hangjában érzékelni lehetett a félelmet.

-   Hogy mit keresek itt? Nem jöttél még rá?- mondta Raiun és közben agy vigyort küldött Kitharának.

-  Te… te halott vagy! –mondta a lány és közben egész testében remegett.

-  Azt hiszed meghaltam azok után? Hát tévedsz! Igaz minden reménytelen volt amikor belelöktél a lávával teli vulkánba. De túléltem és tudod miért? Mert az irántad érzett gyűlölet nem engedett meghalni. Emlékszel még? Ezreket gyilkoltunk , falvakat mészároltunk le, az volt a célunk, hogy kiirtsuk az emberi fajt, hogy csak démonok és szellemek maradjanak. Te is más voltál hosszú fekete hajad és vörös szemeid voltak. De most már úgy is mindegy úgy is megöllek !- mondatát egy gonosz vigyor követte.

- Mit akarsz?! –csattant fel a lány

- Bosszút állni. Valaki olyanon aki  több évi keserűséggel ajándékozott meg.

 Majd elővett egy kardot ami jégből volt és beleszúrta a lányba. Kithara kábultan térdre rogyott majd elájult….

 Lassan felébredt egy jégbarlangban volt vére rászáradt ruhájára. Nagyon hideg volt. Ekkor léptek zaja ütötte meg a fülét. Végül betört a szobába Raiun.

- Szép jó napot csipkerózsika! Egy teljes hétig aludtál már azt hittem sose kelsz fel.

- MIT AKARSZ!- mondta a lány szemei méregben forogtak arca kipirosodott a haragtól,s közben megpróbált felállni.

- Ami azt illeti folytatom az ember írtást. De buta vagyok! Hiszen ott vannak a barátaid. De ne aggódj megölöm őket a saját szemed láttára. És miután megölöm őket téged öllek meg az emberekkel együtt.

- EZT NEM HAGYOM! –mondta elszántan kithara miután sikeresen felállt. Elméjét megmérgezte a mérhetetlen düh. Ez a senki még megöl mindenkit. MINDENKIT!

- Mit beszélsz? HÁ HÁ HÁ! Hiszen állni is alig állsz!

Raiun megfogta a lányt és akkorát ütött a hasába ,hogy kirepült egy hatalmas lyukat hagyva maga után a kb. 10 méter vastag  jégbarlang falában. De nem hagyta és nekidobta a lányt egy fának mintha csak egy rongydarab lenne. A lány leesett a földre. Hosszú haja szétterült a színes avarban. Raiun megunta és otthagyta.

Egy idő után…

Kithara egy fehér szobában ébredt. Mindenhol ajándékok és fehér lepedők voltak. Kithara megpróbált felállni de …

- ÁÁÁÁÁÁÁÁÁ!- ekkor észrevette a hatalmas sebet amit Raiuntól kapott. Ezért kénytelen volt visszafeküdni. Ekkor belépett Kurama.

- Jó reggelt !- mondta Kurama és végigmérte a lányt.

- Mi történt? Hol vagyok?

- Jelenleg a gyengélkedőn. Hogy mi történt azt tőled akartam megkérdezni .- és a kérdés után kissé komollyá változott.

- Hosszú történet.

 - Nem baj attól még elmondhatod.

- Csak annyit, hogy a családomat megölték és minden távoli és közeli rokonomat lemészárolták. Ezután nevelőkhöz kerültem és azok kegyetlenül bántak velem. De semmiképpen sem öltem vola meg őket. De egy nap találkoztam Raiunnal akinek hasonló élete volt.  Majd tett valamit amtől teljesen elvesztettem minden jóságot és türelmet. Majd kegyetlenül elintéztem a nevelőimet. Ezután Raiunnal megfogadtuk, hogy megölünk minden embert. Egy darabig ez így is ment. Majd valamitől megjött az eszem és szembeszáltam Raiunnal. És egy vulkánba löktem, de ő is magával rántott. Végül a nyakláncom…csinált valamit amtől a lelkem bezáródott a gyémántba. Olyan 100 év múlva egy kislány talált rá és a lelkem beléköltözött a testébe. Majd ő egy kisgyermekként született ujjá, a mostohaanyám második gyermekeként.

- És jelenleg hol tartózkodik az a bizonyos Raiun?

- Nem tudom. Talán az alvilágban.

- Ne aggódj majd mi elintézzük.

- Nem. Nekem kell megküzdeni vele!

- De hát állni se tudsz!

- De tudok …- alig hagyták el Kithara száját a szavak valami vörös tűz vette körül. Minden sebe begyógyult és erősebb lett mint valaha.

- Megkeressük ?-kérdezte Kithara

- Szerintem hozzuk Hieit is.- Kurama alig fejezte mondatát megjelent a hátánál Hiei és előrántotta kardját. Hogy Kurama se maradjon ki a jóból ő is átváltozott Youková. Együtt elmentek az alvilágba, majd mikor oda értek körbevette őket egy csapat jégdémon. 

- Szép a vendéglátás. - mondta Hiei.

- Kithara ,nem tudod megidézni a vörös sárkányt?

- Nem mert akkor mindenki meghal a közelbe ti is.

- Értem akkor tiéd ez az ezer ,enyém az az ezer ,Hiei tiéd a többi ezer.

- Nekem van egy jobb ötletem. Kurama! Vedd elő a rózsaostort!

- Rendben!

Ekkor Kithara kikapta Kurama kezénől az ostort .

- Mindenki hasra!!!!- kiáltotta a lány. Kurama és Hiei engedelmeskedtek. Majd a lány felugrott és körbe -körbe forgott. Miután megérkezett visszaadta Kuramának az ostort.

- Tudom ,hogy nagyon szép volt meg minden de mi értelme volt?

- Vártam ,hogy megkérdezd. Mindjárt meglátod.

Ekkor mindenki azon vette észre magát ,hogy Raiun embereinek a derekánál egy-egy vércsík jelent meg, majd a elválik a test a többitől.

- Örülök hogy látlak !- jött egy ismerős hang.

- Tudtam ,hogy  ez a te műved !- mondta Kithara.

- Na mi van? Nem harcolunk? –kérdezte Raiun.

- Azt hittem, hogy más terved van.

- A tervek mindig változnak.

- Miért nem hangzik nekem ez újnak?

Ekkor  Kithara és Raiun már nem voltak ott. Egy vulkán peremén voltak és harcoltak.

- Mint a régi szép időben! –kezdte a nosztalgiát Raiun.

- Te csak hallgass! – kiáltott rá a lány. A jégdémon kissé megszeppent majd újra támadásba lendült. Jeges -kardjával itt-ott belecsapott a kráterbe de a lányt nem tudta elérni.

- Mi van hóember? Elfelejtettél harcolni? –Kithara gúnyosan felnevetett.

- Jól válogasd meg szavaidat, mert ha nem az életedbe kerül!

- Jól gondolt meg kinek mit mondasz Raiun!

- Még ha erősebb is vagy nálam úgyse mernél megölni. –érvelt a jégdémon. Kithara élesen felkacagott. Olyan vérfagyasztóan és ridegen ,hogy Raiunnak a hideg futkosott a hátán.

- Nem ismersz te engem. –azzal belelökte Raiunt a vulkánba, de Raiun ismét magával rántotta.

Kithara már kész volt a halálra de ekkor megnyílt egy kapu és belestek mind a ketten a fekete sötétségbe.

Yusukééknél:

Kurama és Hiei haza mentek. Mindketten feltűnően hallgatagok voltak. Hieinek nem szokása ,hogy kimutatja érzéseit. Inkább magába fojtja és továbblép.  És Kurama bár szomorú volt, nem különösebben érdekelte a dolog.

- Nem bírom tovább! –mondta Kuvabara – Mi a … bajotok van?

-  Akarod hallani? - mondta Kurama és lehajtotta a fejét. Kuvabarának jött ,hogy rögtön nemet mondjon, mert volt valami amit sejtett, ami nem volt jó. És azok a smaragd-zölden csillogó szemek is csak arról érveltek, hogy nem épp a legjobb az ami történt velük.

De Kurama csak hallgatott még egy utolsó hűvös pillantást vetett a többiekre, majd a szobájához sietett. Félt, hogy vele is ez fog történni. Kithara a múltjába halt bele. Vajon ő is emiatt fog meghalni? Vajon esetleges életben maradt társai egyszer majd megölik? Ez lehetetlen, egy társa sem maradt életben Yomin kívül.