Szép nap volt ez a mai. Mindenki boldog és jókedvű volt.  Kuvabara és Hiei szívatták egymást amiben persze Hiei díjnyertes volt, Kithara és Kurama volt a nézőközönség  ,Yusuke és Keyko a tévét nézik. Yukina pedig tűrte amint Kuvabara a veszekedés közbe próbál udvarolni neki. Mindenki boldog volt amikor egyszer csak megjelent az „ünneprontó cumis”-ként nevezett Koennma .

-     Bocsi de újabb feladatotok van. –s már menekült is Yusuke-terminátor közeledő csapásai elől.

-      Na most aztán nincs menekvés egybe lenyomom a cumidat a fogsoroddal együtt .Már ha van fogsorod .- mondta Yusuke és közben próbálta elkapni a fügének bizonyuló Koennmát.

-   Ez már tényleg unalmas egy kicsit. –szólt Kithara, s közben Yusuke és Koennma kitartóan fogócskáztak.

-      Ugyan már! Ezek csak valami gyenge szörnyek akik azt hiszik legyőzhetnek. – védekezett Koennma és közben sikeresen hárította Yusuke támadásait

-       Nem hittem hogy ilyen is lesz. – mondta Kithara

-      Na akkor menjünk minél hamarabb elintézzük őket annál hamarabb fojtathatjuk a szórakozást

-      Mire hazaértek finom reggelit főzök nektek .– Mondta Botan és vigyorgott is melléje egyet.

Persze ettől mindenki hanyatt homlok menekült csak minél távolabb kerüljön Botantól és a fösztjétől.

Majd a kis csapat elindult hogy mihamarabb végezzen azokkal a béna szörnyekkel. Kurama egy kissé lelessult valamin törte a fejét:

Mi ez az egész? Mi értelme egy olyan gyenge szörnynek kiállni ellenünk, ha egyszer tudják kik vagyunk és azt is, hogy mekkora erőnk van? Lehet hogy ez az egész csak egy figyelemelterelés?

  Majd hirtelen belehasított a fájdalom a hátába. Tudta, ó, hogy tudta. Csak figyelemelterelés volt az egész. Karmok ugyan mély sebet hagytak maguk után, Kuramát nem a fájdalom, hanem a düh érdekelte. Dühös volt magára, hogy ilyen ostoba és figyelmetlen volt. De ekkor valaki rátette a kezét a hátára és elmúlt a vérzés a seb is begyógyult.  Kithara volt az aki üres tekintettel ránézett a fiúra, s tovább ment. Kurama nem tudta mire vélni ezt de mivel nem történt semmi különös ezért ő is továbbment. De az a pár szörny nem volt sehol, ami igencsak különös volt.

-       Kithara nem tűnik ez neked egy kicsit furának? –kérdezte Kurama szúrós szemmel.

-     De ,hiszen ennek semmi értelme. Legalább nem történt semmi baj. Lehet ,hogy csak egy félreértés. – Kurama szerette volna, mégsem tudott bízni benne hiszen amikor Kurama Kithara múltját akarta megtudakolni a lány egy ideig megsüketült aztán amikor másra terelődött a szó hirtelen megjött hallása. Majd visszaértek a templomba. Egy kis idő múlva Hiei jelent meg a szobában, ahol Kurama volt.

-      Kurama ,velem tudnál jönni egy kicsit? –kérdezte.

-      Igen persze! Miről lenne szó? –majd felállt. - Mi a gond? Újabb feladat?

-     Nem csak szeretnék egy kicsit beszélgetni veled.

-     Ja persze! Gyere, sétáljunk.

 Kurama és Hiei elmentek sétálni mindenféléről beszélgettek. Persze most is szóba került, hogy Hiei miért nem mondja el Yukinának az igazat. Hiei persze nem fogadta valami boldogan.

-          Miért jaggatsz folyton ezzel? –csattant fel Hiei.

-          Mert megérdemli, hogy elmond neki az igazat. –felelte hűvösen Kurama.

-          És én szerinted megérdemlem, hogy ezzel okozz nekem fájdalmat. –erre Kurama már nem tudott mit felelni. Elhallgattak.

-          Olyan furcsa vagy mostanában. Régebb nem említetted a dolgot olyan sokszor. Most meg, nem bírsz ki egy napot annélkül, hogy ne emlékeztess rá. Na meg ott van Kithara. Benne gyeáltalán nem bízol, pedig már bebizonyította a hűségét. Őszintén nem tudom, hogy mi bajod vele.

-          Csakhogy én sem tutom. Nem tudok bízni benne, bármennyire is szeretném. Nem és kész. Ilyen egyszerű. Kitharaban van valami furcsa, ami kevésbé kellemes a számomra. Elhallgattak. 

Majdvisszamentek a templomba. De mire Kurama hazaért már mindenki aludt. Ő is készült a lefekvéshez de nem tudott elaludni. Egy pillanat múlva ,szemei elvérmesedtek és lassan az egész szeme vérvörösen izzott. Kurama lány ágya felé indult. Kithara ott feküdt az ágyon hosszú haja ki volt engedve, ami szinte a bokájáig ért. Csinos teste hosszan végignyúlt az ágyon. Mindezek ellenére Kurama elővette a rózsaostort és lecsapni készült amikor az ostor rózsává vált .A vörös izzó szemek helyett nagy zöld szemek világítottak az éjben. Kurama nem tudta hol van ezért mitsemsejtve visszament az ágyba és elaludt.

      Reggel Yusuke arra ébred ,hogy Kuvabara mérgesen felüvölt.

-          Na megállj, te kis…!

-          Oh, Kuvabara. Mikor hagyjátok már abba? –sóhajtott fel Yusuke. – Na de ezért most kap. Olyan szépet álmodtam. – szólt és lement a nappaliba.

Egyáltalán nem csodálkozott azon amit látott: Kuvabara Hieit kergette. Legalább is próbálta.  Hiei sokkal gyorsabb volt nála és amikor egyszer-egyszer csendesen visszaszólt Kuvabara még idegesebb lett.

-          Hé, valaki szeretne aludni! Legalább is szeretett volna! Mi folyik itt? –csattant fel Yusuke.

-          A szokásos. –válaszolt hidegen Kurama, aki a sarokban a falnak támaszkodva nézte az eseményeket. Arcát nem lehetett látni. Mélyen a szoba sarkának sötétségébe épült.

-          És hogy-hogy nem szólsz bele? Az egész templomot tönkreteszik. –fakadt ki Yusuke. – Várj! Valami nem stimmel. Kurama, nézz a szemembe! –Kurama csendesen a fiú felé fordította vérvörös szemeit.

-          Kurama! Neked mióta vörösek a szemeid?! –kérdezte Hiei, aki épp most szünetet tartott. Kurama nem válaszolt. Majd semmi szó nélkül távozott a szobából.  Kuvabara és Yusuke összenéztek.

      Másnap Hiei azon vette észre magát, hogy se Kurama se pedig Kithara nincs sehol. Bejárta az egész templomot. De csak Kuvabara vigyorgó képét és Yusukét találta.

      Végül Kuramát és Kithárát egy szakadék széllén találta. A szakadékban ezer és ezer éles szikla volt. Kitharanak sikerült kiszabadulni Kurama erős szorításából átugrott a szakadék fölött majd Hiei megszólalt:

-    Mi ez az egész ?Miért viselkedik ilyen furán Kurama?

-   Azt hiszem Kuramát megkarmolta valami , és azokban a karmokban méreg volt. Azok a szörnyek csak figyelemelterelésnek voltak szánva. Valaki ki akart nyírni de nem volt elég erős hozzá.

-    Értem. De akkor mi legyen?

-          Nem tudom ezt a tervet alaposan kidolgozták mert tudják , hogy nem bántjuk a saját barátunkat. Ugyhogy szerintem csak …- a lány nem tudta befejezni mondanivalóját mert valami megszorította a lábát.

-          Kurama, mi vagyunk azok! – Kithara  nyílzáport küldött Kuramára. De a fiú mind kitért előle, majd a magasba ugrott, s megtámadta a lányt. Kithara éppen csak kitért a csapások elől. De egyre fáradt, Kurama meg minden ostorcsapással gyorsabbodott. Végül Kurama lecsapott. Kithara elvesztette az egyensúlyát és a szakadékba zuhant.

Minden egyes másodperc hosszú óráknak tűnt. Ekkor  Kurama szemei már nem izzottak. Nem volt ideje gondolkozni, rögtön Kithara után ugrott majd az ostora egyik végét egy kiálló faágba akasztotta a másik végét megfogta majd az egyik kezével elkapta a lány, majd gyorsan kiugrott a szakadékból a lánnyal együtt … .Korán reggel volt. Kithara épp az ágyát vette amikor belépett Kurama.

-     Sajnálom ami tegnap történt .- mondta Kurama, de hangjában nem lehetett érezni méy szomort. 

-      Nem kell sajnálnod nem te voltál a hibás .- mondta Kithara, felsóhajtott. Tudta ,hogy most más Kuramát bármikor ellene uszíthatják. Ő pedig nem tud tenni ellene.