Másnap reggel, miután Rukia hivatalosan is a Tizenharmadik osztag kapitánya lett, nagy nehezen kikecmergett az ágyból. Alig aludt valamit az éjjel. Minden annyira gyorsan történt. Mikor egy héttel ezelőtt a jelentését készült leadni Ukitake kapitánynak, az bemutatta mindenkinek, aki azóta csatlakozott az osztaghoz, hogy a lány elment.

Jó érzés volt visszatérnie oda, ahová tartozott, mégis ez egy problémás hazatérésnek ígérkezett: az évek nem voltak kegyesek Ukitakéval. Sokkal sápadtabb és vékonyabb volt, mint ahogy Rukia emlékeiben élt.

 - Rukia-san... - mondta. - Örülök, hogy épségben visszatértél.
Ezelőtt Ukitake mindig Rukia-channak hívta, de ez most megváltozott, és nemcsak a kapitánya, hanem szinte mindenki, akit Rukia ismert, egész más szemmel nézett a halálistennőre, mint a távozása előtt.
Rukia nem tudta pontosan, ennek mi lehet az oka: az új, felnőttesebb teste, az új erő, amit felfedezett magában, vagy valami más.

 - Én is örülök, hogy újra itt lehetek, Ukitake kapitány. - válaszolta a lány, és meghajolt.

 - Egy nap, remélem Juushiro-nak fogsz nevezni engem. - sóhajtott fel a kapitány, majd elmosolyodott, és leültette Rukiát az asztalával szemközti székre. A halálistennő izgatottan várta, milyen feladattal is bízzák meg.

 - Rukia. - Ukitake hangja komoly lett. - Egyre betegebb és gyengébb leszek. - mielőtt Rukia közbeszólhatott volna, a kapitány felemelte a kezét, és csendre intette. - Hamarosan már nem lesz elég erőm ahhoz, hogy megvédjem Soul Society-t, vagy hogy az alám beosztott shinigamikat irányítsam. Mielőtt elmentél volna, abban reménykedtem, hogy a hadnagyommá nevezhetlek ki, és már majdnem elértem a bátyádnál, hogy engedélyt adjon erre. Miután elmentél... - folytatta. - Megesküdtem, hogy ameddig csak lehet, halogatni fogom, hogy új hadnagyot vegyek fel, abban reménykedve, hogy biztonságosan hazatérsz majd. A mai napig senki sem vette át Kaien helyét mellettem. Az évek során az egészségi állapotom egyre csak romlott. Ennél jobbra nem is időzíthetted volna a visszatérésedet. Szeretném, ha átvennéd tőlem a Tizenharmadik Osztag kapitányi posztját.

Rukia arra számított, hogy Ukitake majd a hadnagyi állást ajánlja fel neki. Sosem hitte volna, hogy arra kéri majd őt, vegye át a helyét az osztag élén.

 - Ukitake kapitány úr... Juushiro... - javította ki magát. - Igazán nagy megtiszteltetés, hogy engem szánt erre a tisztségre, de nem hiszem, hogy készen állnék erre. 

 - Rukia, igenis készen állsz, csak ez még nem tudatosult benned. Ami azt illeti, már évek óta készen állsz. Most, hogy már képes vagy a Bankai szinte, semmi kétség, hogy át fogsz menni a kapitányi vizsgán, méghozzá minden különösebb nehézség nélkül.

 - Hálás vagyok, Juushiro... - mondta Rukia. - Amiért ennyi hitét vetette belém. Minden meg fogok tenni, hogy ez ne legyen hiábavaló.

Két nappal később Rukia szabadon engedte a Bankai-át, méghozzá Hitsugaya Toushiro ellen, hogy megmutathassa, mekkora erő birtokába jutott. Jelen volt még Yamamoto, Soifon és Kyoraku is.
A halálistennő érezte, hogy képes a saját erejéből szembeszállni Hyorinmaruval, még annak Bankai alakjában is. A másik, amire rájött, hogy anélkül is képes felmérni Hitsugaya erejét, hogy Holowwá változna. Hálás volt ezért, mivel még mindig nem tudta biztosan, milyen hatással lehet rá a Hollow, most, hogy a Hogyokut elpusztították.

Később, ugyanazon a napon Rukia Yamamoto előtt találta magát, Byakuya pedig ott állt mellette.
 - Kuchiki Rukia, megfeleltél a kapitányi vizsgán. Felajánlom neked a Tizenharmadik Osztag kapitányi címét.

Rukia a bátyára nézett. Nem tudta, mit kéne válaszolnia.

 - Kuchiki Rukia... - mondta a Főkapitány, mikor észrevette a lány habozását. - Ez egyedül a te döntésed.

Annyi éven át, mindent megtett, hogy megszerezze Byakuya tiszteletét és szeretetét. Boldogan élt az ő szabályai szerint. Soha nem emelte fel a hangját, ha nála jóval képzetlenebb shinigamit léptettek elő.

Ezért cserébe Byakuya otthont adott neki, és a maga módján, szeretetet is. Soha nem akarta megbántani a bátyját. És rá kellett jönnie: valami megváltozott, miután visszatérek Soul Societybe. Úgy ment el Las Nochesbe, hogy tudta, ez egyet jelent a biztos halállal, mégis túlélte. Nemcsak túlélte, erős lett. Képes volt rá, hogy döntéseket hozzon, és viselje azok következményeit.

 - Hálásan köszönöm, Főkapitány úr. Elfogadom.
Ennyi volt. Meghozta a döntést. Két nap múlva hivatalosan is átveszi az osztag irányítását.

Ahogy ő és Byakuya távoztak Yamamoto irodájából, Rukia szembefordult a bátyjával, és gyengéden a vállára tette a kezét.
 - Nii-sama... - mondta. - Remélem, egy nap meg tudsz majd bocsátani nekem.

 - Nincs semmi, amit meg kéne bocsássak neked, Rukia. - válaszolta Byakuya. - Büszke vagyok rá, hogy a húgomnak nevezhetlek.  

***

Rukia első reggele a Tizenharmadik osztagnál viszonylag gördülékenyen ment. A két harmadik tiszt, Kotetsu Kiyone és Kotsubaki Sentarou, annak ellenére, hogy sokat bolondoztak, segítettek neki megérteni, hogyan is telnek az osztag mindennapjai, és milyen munkákat kell elvégezni. Rukia még annak idején ismerte meg mindkettőjüket, amikor az osztaghoz került, ezért hozzájuk volt a legkényelmesebb fordulnia, ha kérdése akadt.

A reggel azzal kezdődött, hogy Rukia az egész osztagot kihívta a gyakorlópályára. Annak ellenére, hogy a csapatok kiértékelésére három hónapon belül került sor, a lány az elkövetkezendő napokban szerette volna harc közben megfigyelni az osztag tagjait, hogy felmérhesse a képességeiket. Rukia úgy tervezte, hogy mindenki az adottságaihoz megfelelő edzésben részesül majd.

Ez az ötlete azonban nem sült el olyan jól, mint ahogy azt gondolta. Ahogy visszafelé tartott az osztag épületébe, meghallotta, ahogy néhány shinigami, akiknek még tiszti rangjuk sem volt, az új edzéstervről panaszkodnak, és róla is. Ismerte annyira az osztagát, hogy ne akadjon fenn az ehhez hasonló megjegyzéseken. Számukra ő csak egy idegen volt. A Tizenharmadik osztag egyáltalán nem ismerte őt, nem tudtak róla semmit, legfőképp a harci képességeiről. Rukia el akarta érni, hogy ezentúl jobban tiszteljék őt.

Már ebédidőre járt, amikor valaki bekopogott hozzá az irodájába. Ahogy kidugta a fejét egy hatalmas papírhalom mögül, Ichigót pillantotta meg, aki az asztala előtt ácsorgott. A kezében két bentou dobozt szorongatott, és úgy tűnt, mosolyog.

 - Fenébe, most biztos nem érsz rá, igaz? - kérdezte. - Nos, Kuchiki kapitány... - Ichigo ügyelt rá, hogy megnyomja a "kapitány" szót. - Hogy telik az első napod?

 - Ahogy arra számítottam. - jött a válasz, miközben Rukia fájdalmas arccal meredt a felhalmozódott papírmunkára. - Ötven adag papírt kell aláírnom, hogy hivatalosan is elfogadják a kapitánnyá válásomat, a beosztottaim pedig már most nyavalyognak.

 - De te szereted ezt, nem?

 - De igen. - húzta mosolyra a száját a lány.
" Még ennyi év után is... " gondolta magában Rukia. "... még mindig átlátsz rajtam, Ichigo."

 - Mit szólnál egy ebédhez és egy kis gyakorláshoz, hogy formában maradj? - Ichigo megemelte a bentou dobozokat. - Mikor is edzettél rendesen utoljára?

Rukia felnevetett.
 - Azt hiszem, egy hónapja lehetett.
A halálistennő emlékei a Hueco Mundoban történtekről még mindig zavarosak voltak, de az idő múlásával egyre több és több részletre emlékezett belőle.
Az arckifejezése megváltozott, ahogy rájött, mit is mondott az előbb.

 - Mi ez az arc? - kérdezte Ichigo. - Az nem te voltál, Rukia. Tudom. - a helyettes melegen mosolygott a lányra.

Ez jó hatással volt Rukiára.
 " Többet mosolyog, mint régen. " gondolta magában. " Boldognak tűnik. "

 - Szóval, mi lenne, ha megennénk ezt az izét, mielőtt még teljesen kihűl?

***

Ichigo engedélyt kapott rá, hogy a Sereitei arénában edzhessenek. Ezt a helyet csak nyilvános eseményekre használták, ez volt az egyetlen hely, ahol nem nyugodtan gyakorolhattak anélkül, hogy bárki is megzavarhatta volna őket. A hatalmas stadion teljesen üres volt, amikor megérkeztek, majd helyet foglaltak a földön, hogy megebédeljenek.

 - Yamamoto jól választott. - mondta Ichigo evés közben.

 - Mmm? - kérdezett vissza Rukia tele szájjal.

 - Megfelelő shinigamit választott Ukitake helyére. Tudom, hogy aggódsz amiatt, hogy betöltsd az űrt, amit hátrahagyott, de ne félj, remekül csinálod.

A lány arcára halvány pír ült ki, de nem örült neki. Hogy válthatta ki belőle ezt Ichigo? Néha annyira kedves tud lenni. Már el is felejkezett erről.

 - Kösz, Ichigo. - jött az egyszerű válasz.

Pár percig csak némán ettek, majd ezúttal Rukia törte meg a csendet.
 - Ichigo, te boldog vagy itt?

 - Ja. Azt hiszem, az vagyok. - felelte az vigyorogva. - Elég sok időbe telt, amíg rájöttem erre, de azt hiszem, boldog vagyok.

***

Ichigo az Élők Világába tartott. Amikor meghallotta, hogy Yuzu megsérült, úgy érezte magát, mint akit alaposan képen töröltek. A sietségben, amit az okozott, hogy elhatározta, megkeresi Rukiát, el is felejtkezett róla, hogy előző éjjel a városban kellett volna ellátnia helyettesi feladatait. Mire a legközelebb tartózkodó shinigami elérte a helyet, ahol a Hollow megjelent, Yuzu már megsebesült.

 " Itt vagyok, egyre csak keresek valamit, amit évekkel ezelőtt elvesztettem. " gondolta magában, közben pedig szörnyen érezte magát. " Ahelyett, hogy megvédeném az embereket, akiket szeretek. "

Ahelyett, hogy az Urahara Shopba tért volna vissza, Ichigo a Kurosaki klinikához nyittatta a Senkai kaput. Mivel Yuzu sérülései nem azok a megszokott jellegűek voltak, Isshin a kórházi ellátás helyett a klinikán tartotta Yuzut.

Ichigo a húga szobája előtt találta meg az apját. Még mindig shinigamiként toporgott előtte.
 -  Hogy van? - kérdezte lihegve.

 - Fel fog épülni. - mondta Isshin. - A Hollow csúnyán megsebesítette, de a Lélek lánca ép. Attól tartottam, hogy Orihime ereje nem lesz elég, hogy meggyógyítsa őt, de szerencsére tévedtem. Az a lány erősebb, mint gondoltam.

 - Bemehetek hozzá? - kérdezte Ichigo.

 - Persze, de ne maradj túl sokáig. Pihennie kell.

Yuzu szemei csukva voltak, ahogy Ichigo belépett a szobájába, és leült mellé az ágyra. Megfogta a húga kezét, és finoman megszorította.
 - Hé... - kérdezte. - Minden rendben?
Nem volt benne biztos, hogy Yuzu látja vagy hallja őt, még úgy sem, hogy tudta, a testvérének is van némi képessége, amivel érzékelheti a szellemeket.

A lány megszorította a kezét.
 " Hála az égnek... " gondolta magában Ichigo megkönnyebbülve.

 - Te vagy az, Nii-san? - kérdezte Yuzu halkan, ahogy lassan kinyitotta a szemeit. - Viccesen nézel ki. Minden csillog.

 - Semmi baj, Yuzu. - a helyettes még mindig a lány kezét szorongatta. - Emiatt ne aggódj.

 - Tudod, Karin elmondta, hogy te egy shinigami vagy. - mondta Yuzu mosolyogva,

 - Igazán? Szóval kiderült a titkom, mi?

 - Nem mondom el senkinek, Nii-san. - Yuzu ismét lehunyta a szemeit. Elaludt.
Ahogy Ichigo elhagyta a szobát, úgy érezte, mintha mázsás súly hullott volna le a szívéről. Yuzu jól van. Sosem bocsátott volna meg magának, ha valami történt volna vele.

 - Tudom, mire gondolsz, apa. - mondta, ahogy a falnak támaszkodó apjára pillantott.

 - Igen?

 - Arra gondolsz, az én hibám az egész, mert magára hagytam őt.

 - Nem éppen. - jött a válasz. - Nem erre gondoltam.

 - Akkor, elmondanád, hogy mire? - Ichigo kezdte zavartan érezni magát.
Néha egyszerűen nem tud szót érteni az apjával.

 - Azon gondolkodtam, hogy néha az embernek döntenie két számára fontos dolog közül, még ha az nehéz is. De ha nem választasz, azzal mindkettőt elveszítheted.

Ichigo a padlóra meredt. Majdnem elveszítette a testvérét azért, mert nem tudott választani az Élők világa és a Soul Society-beli élete között? A kőszikla, ami nemrég még a szívét nyomta, Isshin szavaira ismét a lelkére nehezedett.

Akkor éjjel, amikor ugyanabban a szobában, ahol annak idején ő és Rukia először találkoztak, Ichigo végignyúlt az ágyán, és kibámult az ablakán. Az ég felhős volt, csak pár csillag fénye hatolt át rajta.

" Igaza van. " gondolta magába, ahogy felidézte a fejében Isshin szavait. " Választanom kell. Ígéretet tettem, hogy az Élők Világában maradok, hogy befejezzem a főiskolát, és hogy megvédjem a barátaimat és a családomat. Nem tudom egyszerre Rukiát is megkeresni. "

Nem tudott elfeledkezni Rukiáról, meg akarta találni őt, de nem  most érkezett el ennek az ideje. Legalábbis, még nem most...