Ahogy csókolóztak, mintha minden megszünt volna körülöttük. Aztán, amilyen gyorsan történt, olyan gyorsan vége is szakadt az egésznek. Rukia ellökte magától a halálistent, majd a kezét az arcához szorította, miközben az ajtónak zuhant, és végigcsúszott rajta. Ahogy a lány zuhant, Ichigo mintha vér színét látta volna villanni a szekrénylakó tekintetében.
 " Jól van, kislány, most már a tiéd. " mondta az ismerős hang, tele örömmel " Most már a miénk... "
 " Mit akarsz tőlem?! És tőle?! - kérdezte Rukia.
 " Én azt akarom, amit te, Rukia. - válaszolta a sötét hajú nő - Birtokolni őt... az erejét... az életét.
Azzal hátat fordított a lánynak, és lassan elindult. Közben újból megszólalt.
 " Meg fogod ölni őt, Rukia. "
 - Rukia! Jól vagy?! - Ichigo most tényleg aggódott. Érezte, hogy valami nagyon nincs rendben. Az az ismerős jelenlét. Mire rájött volna, honnan is emlékszik rá, Rukia lassan kinyitotta a szemét.
 - Semmi bajom. - mondta - Sajnálom, nem tudom, mi ütött belém.
 - Az én hibám. - Ichigo elmosolyodott - Tudnom kellett volna, hogy ez lesz a vége, ha megcsókollak.
Az a csók. Ichigo megcsókolta őt... ő pedig visszacsókolt. Belepirult a gondolatba, de szinte azonnal ráripakodott a srácra, ahogy felülkerekedett az érzésein.
 - Mégis mit műveltél Ichigo?!
 - Úgy tűnt, élvezted. - vigyorodott el Ichigo.
Természetesen igaza volt.
Aztán az arca komoly lett, a tekintete pedig aggodalmat sugárzott, ahogy a halálistennőre nézett.
 - Mi folyik itt, Rukia?
 - Nem tudom. - jött a válasz.
Ez volt az igazság. Nem a teljes, de legalább nem hazudott. Szerencséjére a további magyarázkodástól megmenekült, ugyanis hirtelen egy pokollepke szállt rá a kézfejére. Egy parancs Soul Societyből.
 - Most rögtön vissza kell mennem. - mondta, és a hangjába végre visszatért az erő.
Felállt a földről, a háta mögött hagyta a póttestét, és megnyitott egy Senkai kaput a kardjával.
 - Ha visszajössz, beszélnünk kell! - kiáltott utána Ichigo, ahogy a lány elindult - Ígérd meg, Rukia!
Az azonban a válasszal együtt eltűnt a kapu túloldalán.

Rukia, miután megérkezett Soul Societybe, azonnal Yamamoto főparancsnokhoz vezették.
 - Főparancsnok... - kezdte, miközben meghajolt.
Rukia úgy érezte, nincsenek egyedül, és a sejtése beigazolódott, amikor egy alakot pillantott meg a szoba homályában.
 - Nii-sama... - lepődött meg, amikor rájött, ki az.
Byakuya volt az utolsó, akire számított, hogy itt látja majd. Az csak némán bólintott.
 " Tudja. " gondolta a lány.
Látta az aggodalmat az árnyékban megbúvó bátyja arcán. Igaz, csak haloványan, de akkor is ott volt, Rukia pedig az évek során kellőképp kiismerte a bátyját ezen a téren.
 - Kuchiki Rukia. - kezdett bele Yamamoto, akit kicsit sem érdekelt a "családi összejövetel" - Azért hívattalak ide, hogy egy szívességet kérjek tőled Soul Society érdekében.
 - Ez természetes, uram.
 - Megkértem a bátyádat, hogy csatlakozzon hozzánk. - folytatta Yamamoto - Mivel ő szívén viseli a biztonságodat.
 " Az nem kifejezés... " gondolta Rukia.
Byakuya iránta való túlságosan is nagy féltése és aggodalma egész Soul Societyben legendás volt.
 - Kurotsuchi kapitány maradéktalanul tájékoztatott engem az állapotoddal kapcsolatban, Kuchiki Rukia. Csak az a következtetés vonható le ezek után, hogy ahhoz, hogy megállítsuk az átváltozásodat, Aizen Sousuke segítségére lenne szükség. Vissza kell menned Hueco Mundoba, és elérni, hogy így tegyen. - mondta a főkapitány - Aizen céljai soha nem voltak tiszták, nem tudni, mit tervez. Az azonban bizonyos, hogy az lenne a legelőnyösebb Soul Society számára, ha te mennél hozzá. A bátyád ezzel kapcsolatban már kifejezte számomra a véleményét, és én is úgy gondolom, hogy visszatérni Hueco Mundoba, nem lenne több puszta öngyilkossággal. - tette hozzá - Éppen ezért, nem kényszerít rá senki, hogy elvállald ezt a küldetést. Te döntesz. Aizen valószínűleg gyanítani fogja, hogy kém vagy, de akkor is úgy tesz majd, mintha bízna benned, és beavat majd pár részletbe a terveivel kapcsolatban. Bármilyen információ előnyt jelenthet ellen a közelgő háborúban.
Rukia kíváncsi lett volna, miképp is "fejezte ki a véleményét" Byakuya. Hirtelen gyengédséget érzett a bátyja iránt. A hideg külső ellenére igenis törődött vele.
 - Elfogadom a küldetést. - mondta végül habozás nélkül, miközben tudta, hogy Byakuya nem ezt a választ várta tőle.
Pedig végső soron, csak ez az egy választása volt. Ha nem megy, meg fog halni. Ez nem feltétlen különbözik attól, ha Aizen végez vele a saját két kezével. De ha csak egy kicsit is képes volt segíteni Soul Societynek, akkor a halála nem lesz hiábavaló. Akkor méltó halála lesz, olyan, amilyennek egy igazi halálistenének lennie kell.
Másrészt pedig, csak ez az egy lehetősége volta arra, hogy valamilyen úton-módon megakadályozza az átalakulását.

Nem sokkal később Byakuya és Rukia elhagyták az első osztag székházát. Yamamoto azonnal megkezdte az előkészületeket, hogy a lány már másnap reggel elindulhasson egy a várostól több kilométerníire megnyitott Senkai kapun keresztül.
Rukia megkönnyebbült, hogy a jövőbeni terveinek megváltozása miatt nem kell beszélnie Ichigóval. Tudta, hogy ez egy gyáva dolog, de inkább ne lássa többet, mint hogy kiderüljön, mit is érez a helyettes iránt. Ez az út sokkal járhatóbbnak tűnt számára.
Szó nélkül haladtak a szürkületben hazafelé. Rukia nem is várt mást, ő és Byakuya nem sokat beszélgettek. Ahogy elhaladtak a kedvenc helye mellett a birtokot szegélyező kertben, Byakuya egyedül hagyta őt.

A levegő hideg volt, egy kicsit tán csípős is. A tiszta égen megannyi csillag tündökölt. Rukia behunyta a szemeit. Visszaemlékezett az érzésre, ahogy Ichigo ajka az övéhez ér. Csak pár órája történt, mégis mintha egy örökkévalóság telt volna el azóta.
 - Szereted, ugye?
Rukia felpillantott, és nem messze tőle Byakuyát vette észre, aki a Holdra meredt. A bátyja szokatlan kérdése meglepte őt. Ennyire átlátszó lett volna? Rukia továbbra is a fűben ült, és a vizet figyelte. Nem válaszolt. Nem tudott...
Byakuya még sokáig nem szólt semmit.
 - Vigyázz magadra, Rukia. - mondta végül, majd visszament a házba.

Még egészen sötét volt, amikor Rukia elindult a hegyekbe. Anélkül kellett elérnie a kaput, hogy bárki is észrevette volna. Észrevétlen osont ki a városból egy figyelmetlenül nyitva hagyott kapunak köszönhetően.
A nap lassan a hegyek fölé is elért, ahol a Senkai kaput megnyitni készültek. A kijelölt hely egy erdős terülten feküdt, a növények mind zöldek és buják, nem olyanok, mint Sereitei rendezett kertjeiben.
A lány leült egy kidőlt fára, miközben várakozott, hogy az átjáró megjelenjen. Igaz, még rengeteg idő volt hátra addig.
Minden olyan békés és nyugodt volt körülötte.
 - Hát el se búcsúzol?
 - Ichigo! - Rukia azt hitte, kiugrik a bőréből, úgy megijedt - Te meg mit keresel itt?!
Létezik, hogy nem vette észre a srác reiatsuját, vagy az ennyire mesterien képes álcázni azt?
 - Követtelek. - mondta a helyettes színtelenül.
 - Nyilvánvaló.
 - Megígérted, hogy visszajössz és mindent megbeszélünk. - Ichigo arcáról nem lehetett érzelmeket leolvasni.
 - Nem ígértem semmit! Te csak elkönyvelted magadban, hogy így lesz! - csattant fel a lány.
Valami más volt a hangjában.
 - Hazudtál Rukia. - mondta Ichigo nyugodtan - Azt mondta, hogy képes vagy irányítani a benned élő Hollowot, és hogy minden rendben lesz.
Rukia összerezzent. Nem akarta, hogy így kelljen megtudnia, de most már mindenképp az igazat akarta mondani neki.
 - Ki volt az? Urahara? - kérdezte.
 - Miért nem mondtad el, Rukia? - a srác hangjában fájdalom csengett - Segíthettem volna.
 - Nem tehetsz semmit. Senki nem tehet semmit. Urahara ezt nem mondta?
 - Akkor legalább ezt a kis időt töltsük együtt. Bíznod kéne bennem.
A Senkai kapu lassan megjelent. Rukia felállt, hogy és elindult a kapu felé.
 - Szeretlek, Rukia.
 - Még csak egy gyerek vagy, Ichigo. - mondta a halálistennő hűvösen.
Még csak felé sem fordult, ahogy ezt mondta neki. Nem lett volna képes magával vinni annak az arcnak a látványát.
 - Azt hiszed, ha valamit igazán akarunk, akkor kellő elszántsággal el is érhetjük. Menj vissza a világodba, és éld az életed. Te nem ide tartozol.
Azzal belépett az átjáróba, és eltűnt. Ichigo pedig ott maradt, csak állt ott, ahol a lány nemrég még állt, a fájdalom pedig lassan felemésztette a lelkét.