Ukitake megpróbálta buzdító szavakkal bátorítani a lányt, hogy valami módszert biztosan találnak, hogy megakadályozzák a Hollowwá alakulást, de ez a halálistennőt cseppet sem nyugtatta meg. A szíve mélyén igenis tudta, hogy Kurotsuchi kapitány megfigyelései helyesek, bármennyire is kegyetlenek. Némi elmélkedés után úgy döntött, hogy ha eljön a teljes átalakulása ideje, ő maga fog véget vetni az életének. A tény, hogy mivé fog változni, sokkal elrettentőbb volt, mint a halál gondolata. Elvégre is, ő egy shinigami.
Kurotsuchi úgy gondolta, hogy azzal, hogy Rukia használja a Hollow erejét, sem meghosszabbítani sem rövidíteni nem fogja a hátralévő idejét. Sőt, mielőtt a lány visszament volna az élők világába, a főparancsnok üzent neki, hogy elvárja tőle, hogy továbbra is eddzen, és növelje az erejét, hiszen rá is nagy szükség lehet a Hueco Mundoval való összecsapáskor. Ez volt az, ami némi vigaszt nyújtott neki. Azért pedig, hogy nem neki kellett beszélnie erről az egészről a főparancsnokkal, egyenesen hálás volt.
Már majdnem éjfél volt, mire visszaért a Kurosaki házba. Ichigo az ágyán ült, az ajtót tárva nyitva hagyva.
 - Nem rád vártam. - hazudta egyáltalán nem meggyőzően - Egyszerűen csak nem tudtam aludni.
Rukia becsukta maga után az ajtót, és leült Ichigo mellé az ágyra.
 - Szóval... - kérdezte az - Hogy ment?
A lány habozott, pedig már elhatározta, hogy mindent elmond neki, vagy legalábbis annyit mindenképp, hogy Ichigónak ne kelljen emiatt aggodalmaskodni többet.
 - Kurotsuchi kapitány meg van győződve arról, hogy a Hogyoku tehet az átalakulásomról. Továbbá visszaküldött ide, hogy folytassam a küldetésemet. - válaszolta, miközben ügyelt rá, hogy megválogassa a szavait.
 - Az jó, akkor holnap már kezdhetjük is az edzést. - válaszolta a srác vidáman.
A legutóbbi találkozás a Hollowokkal ráébresztette Ichigo-t, hogy nem képes anélkül harcolni, hogy ne járná át bénító félelem, hogy a lánnyal történik valami. Túlságosan is össze akarta mérni az erejét a halálistennőével, túlságosan is meg akarta osztani vele azokat az érzéseit, amik az azonos erejükből származtak.
Rukia megint habozott. Egyértelmű, hogy a helyettessel való edzés előnyös lenne a Soul Society számára. Hiszen minél többet tud a saját képességeiről, annál jobb harcossá válhat. Mégis, a három Hollowwal való találkozás óta attól tartott, hogy bármikor elvesztheti a fejét, és Ichigónak baja eshet.
 - Valami baj van? - kérdezte az említett - Talán nem vagyok elég jó, hogy veled edzek?
Csak viccnek szánta, a hangjában fájdalom csengett.
 - Nem, te nagyon is erős vagy, Ichigo... - válaszolta a lány, miközben igyekezett meggyőzni a srácot, hogy nem úgy van, ahogy gondolja - Csak hát...
Rukia elhalkult.
 - Akkor meg?! - kérdezte Ichigo idegesen.
 - Nem akarlak bántani!
Végre. Hát csak kimondta.
 - Eh, Rukia, tudod, hogy én tudok vigyázni magamra! - nevetette el magát a halálisten helyettes, miközben megkönnyebbült, hogy az egészet csak félreértette.
Közben pedig az járt a fejében, hogy milyen ironikus, hogy mindketten amiatt aggódnak, hogy a másikkal történik valami.
 - Nem erről van szó, te idióta! Csak... - nem folytatta.
Rájött, ha most elkezdene beszélni a hangról a fejében és arról, hogy mire is kéri őt, semmi esélye nem lenne, hogy Ichigo megértse, mit érez. Így csak annyit mondott:
 - Felejtsd el...
 - Akkor jó. Holnap el is kezdünk edzeni. - mondta a srác mosolyogva - Jobb, ha kipihened magad, mert holnap szétrúgom a segged!

Ichigo csak nézett a lány után, ahogy az kisétált a szobájából. Megkönnyebbült, hogy Rukia tisztázott mindent, és hogy belegyezett, hogy együtt edzenek. Az igazság az volt, hogy Ichigo élvezte az együtt töltött időt, attól független, hogy mit csinálnak. Egész életében képes lett volna Chappy Gikonganokat számolgatni, ha Rukia is vele lett volna. Ezzel a gondolattal merült mély álomba.

Erős fény vette körül. Nagyon fényes volt, fájt tőle a szeme. Ismerte ezt a helyet. Már járt itt.
 - Üdv újra itt, Ichigo. - mosolyodott el a vörös ruhás nő - Már hiányoztál.
 - Mit akarsz?! - kérdezte az.
 - Téged akarlak, Ichigo. Felfalni téged. Megölni téged. Hogy az enyém legyél, örökké.
A nő közelebb lépett hozzá. Ő hátrálni próbált, de az idegen magához húzta. Ichigo arra ocsúdott, hogy ő is egyre közelebb akar lenni az ismeretlenhez. Akarta őt. a hajával akart játszani, végigsimítani a nyakán, magához szorítani, érezni az erőt, ami mindezzel átjárja őt.
Aztán hirtelen megdermedt, nem tudott mozogni. A nő nevetve húzódott el tőle. Látta, ahogy előhúzza a kardját, és érezte, ahogy a hideg penge átszúrja a mellkasát. Boldog fájdalom...
 - Ichigo! Ichigo! - ez már Rukia hangja volt.
Megpróbált válaszolni, de haldoklott, a szavak pedig nem jöttek a szájára.

 - Ichigo! Kelj fel!
A srác kinyitotta a szemeit. Levegőért kapkodott.
Rukia kérdőn nézett rá.
A helyettes szörnyen zavarban érezte magát. Hirtelen felült az ágyban, és közben válaszolt.
 - Csak egy rossz álom... Jó vagyok... Megyek és megreggelizek. - mondta gyorsan.
Rukia nem kérdezősködött tovább. Tudott ő mindent a nélkül is.

Az edzés megkönnyebbülés volt Ichigo számára. Hála ennek, sikerült száműznie annak a bizarr álomnak a gondolatát a fejéből, és helyette a harc izgalmára koncentrálhatott. Ezúttal sem ő sem Rukia nem habozott átlépni a határokat. Ahogy haladtak a gyakorlással, Rukia lassan megtanulta, hogyan engedheti szabadjára a Hollowot. Eleinte nehezen hívta elő őt, mert attól félt, ha szabadon engedi, az a bizonyos hang is megszólal az elméjében. Azonban a hang most néma volt, mint a sír. Így a halálistennő lassan megnyugodott, és hamarosan képes volt arra, hogy erőfeszítések nélkül engedje szabadon az erejét. Erősnek érezte magát, ahogy képes volt az irányítása alá vonni a Hollowot.

A lidérc kiengedésének öröme és az ezzel járó hatalmas erő ellenére Rukia továbbra is képes volt kontrollálni magát. A hatalom, ami Sode no Shirayukiból áradt, felébresztette az érzékeit, méghozzá annyira, mint még soha életében. Hamarosan rájött, hogy képes érezni a tárgyakat, amikkel a támadásai során kapcsolatba kerül: a szilafal érdes felszínét, a közeli patakban folydogáló víz hűvösét, vagy éppen Ichigo bőrének simaságát. Felüdítő érzés volt.

Öt napon és éjszakán keresztül Ichigo és Rukia semmi mást nem csináltak, csak ettek, aludtak és edzettek, ha pedig a gyakorlás elhúzódott, ami elég sokszor megtörtént, az éjszakát az Urahara shopban töltötték. A hatodik nap reggelén Urahara csatlakozott hozzájuk, amikor éppen reggeliztek.
 - Igazán nagyszerű munka, Rukia-chan. - mondta Urahara - Rendesen megdolgoztatod Ichigo-t. - folytatta vontatottan - Mi lenne, ha ma szabadnapot vennétek ki?
Mindketten tiltakoztak.
 - Ragaszkodom hozzá. - mondta a szandálos - Különben is... - itt elvigyorodott - Legalább egy napra van szükségem, hogy rendbe hozzam a kárt, amit odalent okoztatok.
Már majdnem dél volt, amikor Ichigo és Rukia a boltból a városközpontba indultak. Rukia, közel egy hét után ismét a póttestében, kényelmetlenül és furcsán érezte magát, az érzékei pedig tompák voltak. Mégis a napos idő, a fű illata és a fák örvendetes változásnak bizonyultak a többnyire egyhangú mesterséges környezet után.
Ichigo azt javasolta, hogy ebédeljenek a parkban. A lány gondolkodás nélkül beleegyezett, ugyanis eddig csak egyszer evett a szabadban.
A park tele volt emberekkel. Gyerekek labdáztak, kutyák futkároztak és kergették egymást, és szerelmespárok sétálgattak kézen fogva az úton.
Amikor Rukia először járt az élők világában, úgy gondolta, hogy az emberi kapcsolatok a legjobb esetben is csak szórakoztatóak tudnak lenni. Sem a Rukongai utcáin töltött évek, sem a tizenhárom őrosztagban töltött idő nem készítette fel őt a mélyebb érzésekre vagy a tudathoz, hogy tartozik valakihez. Az élők világában azonban igazán jártas lett ebben. Néhány kivételtől eltekintve a Soul Societyben kötetett barátságai eltörpültek a karakurai kapcsolataihoz képest. Most már emberként szemlélte az emberi világot, és azokat az egyszerűnek hitt érzéseket.
Miután befejezték az ebédet, Ichigo hanyatt dőlt a fűben, és elaludt. A lány figyelte, ahogy a helyettes alszik. Az arca békés volt, a kezeit tette a feje alá párna gyanánt. Beletelt némi időbe, mire Rukia azon kapta magát, hogy a tekintete átvándorolt Ichigo vállára és a mellkasára. A helyettes pólója láthatóvá tette a kidolgozott izmainak körvonalait, Rukia pedig arra ocsúdott, hogy felidézi magában a pillanatot, amikor azok az erős karok átfogták őt, és a srác illatától egész elbódult.
 " Hagyd abba! " gondolta magában " Már döntöttél. Hagyod, hogy élje a saját életét az emberek világában. Nincs jogod... Nektek egyik világban sincs jövőtök... "
Rávette magát, hogy újra az embereket figyelje a parkban.
 " Amiért harcolunk, az az ő jövőjük... " gondolta " Az ő jövőjük, és nem az enyém... "
Nem sokkal később ő is lefeküdt a fűbe, és lassan elnyomta az álom. Persze tisztes távolságban Ichigótól.
Mire felébredtek, a nap már lemenő félben volt. Már csak páran lézengtek a szabadban, mindenki hazament vacsorázni. A helyettes hatalmasat ásított, miközben egyik kezével Rukia felé nyúlt, hogy felsegítse. A lány elfogadta a segítséget, és akarva akaratlan a shinigami bőrének tapintására és az erős markára koncentrált. Gyorsan eltávolodott tőle, és elindult a kijárat felé, így a srácnak el kellett engednie őt.
Ichigo figyelte, ahogy elhagyja a parkot. A shinigami egyenruhája nélkül mintha még kisebb lett volna. Persze, hatalmas erő birtokában volt, mégis abban a pillanatban olyan törékenynek és sebezhetőnek tűnt.
 " Annyira gyönyörű... " gondolta.
Aztán hirtelen beléhasított a felismerés.
 " Én szeretem őt... "
Ez nem volt különösképp meglepő. Ez az érzés már réges régen ott rejtőzködött benne, a fájdalom, amit pedig akkor érzett, amikor azt hitte, örökre elvesztette a lányt Hueco Mundoban, jobban fájt neki, mint bármelyik fizikai sérülése, amit a csatatéren szerzett. Még saját magának sem merte bevallani, azzal áltatta magát, hogy ez egy nagy hülyeség, végtére is ő csak egy ember, ráadásul még csak tizenhét. Mégis, az utóbbi hetekben valami megváltozott a halálistennő viselkedésében, ami miatt elkezdett hinni benne, hogy Rukia többet érez iránta, mint puszta barátság.
A nap már eltűnt  horizont alatt, mire hazaértek. Néhány lépésnyire az ajtótól Ichigo megállt, és szembefordult a lánnyal. Az kérdőn nézett rá.
 " Tudnom kell... " gondolta a helyettes, miközben szíve a torkában dobogott " Tudnom kell, hogyan érez... "
Azzal magához húzta a szekrénylakót, és megcsókolta. Addig a rövid pillanatig, míg az a csók tartott, Ichigo úgy érezte, nincs közöttük távolság, nincs közöttük határ, ami az útjukban állhatna. A lány visszacsókolt, erősen és szenvedélyesen. Most már tudta. Biztos volt benne. Rukia is szerette őt.