Az iskolának már vége volt. Rika egész nap Azon gondolkodott. Ujjaival a fonalat piszkálta, de nem szedte le. Ha kioldaná, az apja végre a pokolra kerülne, ahová való. De ő... nem láthatná viszont az édesanyját soha...
Nem akart erre gondolni. Összepakolta a holmiját, zsebre vágta a babát, és elhagyta az osztálytermet.
Megint érezte... már megint követi...
Mielőtt megfordulhatott volna, egy kéz tapadt a szájára...

Pár órával később...

 - Valaki segítsen! Könyörgök! - patakokban folytak a könnyei - Va-valaki segítsen! Nem akarok meghalni!
Egy kuncogás hallatszott valahonnan a sötétből.
 - Hagyd abba a kiabálást, úgysem hall meg téged senki idelent.
Ez igaz volt. Ki tudja, hogy hova vitte őt. Csak a sötétséget látta maga körül. Aztán hirtelen fény villant. Észrevette, hogy megbilincselték a kezét.
Mellette pedig egy másik kéz. Véres.
Felsikoltott. Erre arcon csapták.
 - Fogd be! Az idegeimre mész!
Tudatosulni kezdett benne: ő itt fog meghalni. A könnyei pedig egyre csak potyogtak. Meg fog halni... Az apja végül elkapta őt is, és úgy fogja végezni, mint az édesanyja...
Satoshi mosolyogva nézett rá.
 - Ne aggódj, kislányom. - mondta mézesmázosan, ahogy a lány arcába nézett - Mostantól apu vigyáz rád...
Ismét felsikoltott, erre egy újabb ütést kapott az arcára. A szájában vért ízlelt.
 - Nem megmondtam, hogy az idegeimre mész ezzel?! - a férfi a véres kézhez sétált - Ha még egyszer ezt csinálod... - felemelte a kezet és a hozzátartozó testet, és a fénybe hajította.
Az a kéz valaha egy fiatal nőhöz tartozhatott, aki most elvágott, véres torokkal hevert a lány előtt.
 - Ha még egyszer ezt csinálod, veled is ez fog történni. - fejezte be Satoshi.
Rika azt hitte, annál jobban nem tud sírni. Tévedett.
Most már biztos volt benne, hogy meg fog halni.
 - Miért?!
 - Mit miért?
 - Miért csinálod ezt?
Satoshi ezen jót nevetett. Rika csak döbbenten meredt rá. Mégis min nevethet?
 - Azért csinálom, mert én egy isten vagyok, és feljebb állok nálatok, szánalmas és alsóbbrendű lényeknél. Miért kéne törődnöm azokkal, akik bűnt követnek el értem? - a hullára nézett - Ez a nő elárult engem ezért pedig bűnhődnie kellet. - miközben beszélt, egyfolytában mosolygott.
Rikát a hideg rázta.
 - Megölök mindenkit, aki elárult engem. Főleg azokat a nőket, akik azt hiszik, azt tehetnek, amit csak akarnak. A nők a világ legalávalóbb teremtményei. Mindig többet és többet akarnak, és lehetetlen őket boldoggá tenni. Bűnösök, akik emberi gúnyába bújtak. Anyád is pont ilyen volt, ezért megbüntettem őt, és a pokolra küldtem!
A férfi eltűnt a sötétségben. Rika hallotta, hogy felvesz valamit. Amikor visszatért a fénybe, egy balta volt nála.
A lány egyre jobban remegett.
 - Ha belegondolok, megpróbáltál elmenekülni előlem. Ez is árulás, nem? - vigyorodott el az apja - Milyen szomorú, hogy pont a kislányom vagy... bizonyára örökölted az anyát romlottságát. - lassan Rikához sétált.
Rika nem kapott levegőt. Ő most meg fog halni. Meg fog halni! Meg fog halni, az isten szerelmére, és senki sem mentheti meg őt!
Leszámítva...
" - Kérlek, legyél ott! " könyörgött magába, ahogy a zsebében próbált matatni.
 - Igen! - kivette a babát a vörös szalaggal.
Az apjából ismét kitört a röhögés.
 - Azzal meg mit akarsz? Elátkozni?
Rika keze megakadt, ahogy le akarta húzni a cérnát. Ha leszedi, nemcsak az apja kerül a pokolra, hanem egy nap ő maga is. Mindketten ott fognak megrohadni... Habár a pokol fogalma számára relatív volt, ő ezt a helyet tekintette annak. Ezt a helyet, ahol az anyját meggyilkolták, és ahol azt a nőt is, és még ki tudja, hogy hány embert!
A félelem helyét átvette a düh. Nem... nem engedheti, hogy ez még egyszer megtörténjen.
 - Igen.
Satoshi arca megdermedt.
 - Ha meg kell halnom, hát téged is magammal viszlek! - folytatta a lány.
Satoshi neki akart rohanni a baltával.
 - Viszlát, apu...
Rika leoldotta a fonalat a baba nyakáról.
"A bosszúdat kézbesítem"