Március 2.
Reggel jó sokáig aludtunk volna, ha... Ahiko nem dörömbölt volna az ajtón. Sasuke-kun egy morgással felelt a dörömbölésért. Én kicsit durvább voltam: felkeltem, az ajtóhoz mentem, kinyitottam, majd egy szúrós pillantást vetettem Ahiko-ra, és bevágtam az ajtót. A válasz: még hangosabb dörömbölés, most már csengetés is társult hozzá. Feladtam. Ismét kinyitottam az ajtót.
- Korán van még...
- Viccelsz? 11 óra van!
- Ti... tizenegy? Tizenegy?! TIZENEGY?! – mint akire jeges vizet öntöttek, úgy rohantam az ágyhoz. – Sasuke! Sasuke-kun! Ébredj már! Tizenegy óra van! Cosplay-eznünk kell! Ébredj! Éb-redj mááár! – ráztam, mint a rumbatököt, de ő szinte meg se moccant rá. – Jól van Csipkejózsika, te akartad! – egy vad csókot adtam neki. Egyből felébredt. – Tizenegy óra van!
- És?
- Cosplay!
Sasuke az előző reakciómhoz hasonlóan rohant a fürdőszobába. Én is gyorsan fölvettem rég hordott shinobi-ruhámat, és útra készen vártam rá. Pár perccel később ő is jött... nem túl fitten. Ahiko szakadt a röhögéstől. Levette a szemüvegét, és úgy törölte le a könnyeit.
- Nagyon vicces. – motyogtam. – Te nem dolgoztál annyit, mint mi...
- Jaj, ne haragudj! Csak... sosem láttam még ilyen ébresztő jelenetet!
- Van még egy pár a tarsolyomban. – mondtam, mire Sasuke-kun arcáról még az a halvány mosoly is lefagyott. Lementünk a parkolóhoz. Nadia már várt ránk. – Bocsi, csak elaludtunk! – kiáltottam futtomban.
- Jól van, gondoltam. Hosszú volt az éjszaka, mi? – kérdezte egy kaján vigyorral.
- Frászt! A kapuval foglalkoztunk...
- Melyikkel...?
- NADIA!!!
- Jól van, jól van! Bocs...
- Tárgytalan. – mondta Sasuke-kun. – Mi is a dolgunk?
- Sétálni a városban, és, ha valaki kimondja a neveteket, akkor valahogy próbáljatok meg haverkodni vele. – mondta Ahiko.
- Haverkodni? Nehéz munka lesz. – sóhajtott Sasuke-kun.
- Az biztos... csak úgy odaállni, hogy „csá, Sakura vagyok! Haverkodjunk!” – ironizáltam.
- Eeegen... nem lesz könnyű, de ez van... valahogy próbáljatok meg a közelükbe férkőzni!
- Rendben... akkor... ennyi?
- Így van! Sok sikert! – beültek a kocsiba, és elhajtottak. Ezért kellett idejönniük, hogy elmondják? Röhej...
- Akkor... mi a terv? – kérdeztem Sasuke-kuntól.
- Hm... étterem?
- Ilyen cuccban?
Megfogta a kezem, és magával húzott.
- Hová viszel? – kérdeztem. Ő csak ejtett egy mosolyt, és továbbment. – Na! Mondd már el!
- Elmegyünk valami közösségi helyre. Bár... sosem tudni, hogy hol dolgoznak a többiek, próba, szerencse...
A közösségi hely az utca volt. Nagy ötlet! Nem jártunk sikerrel, csak hülyének néztek minket... hurrá. Sasuke-kun néha aktiválta a sharingan-ját, hátha valaki mégis ránk ismer, csak nem meri kimondani... de semmi. Ekkor megállított, és szembefordított magával.
- Hány évesnek nézek ki?
- Öm... 17...
- Fenébe!
- Miért?
- Arra gondoltam, elmehetnénk egy-két ügyvédi irodába mint válni akaró pár... az népszerű. És... talán valaki, aki nem ebbe a világba született, beállt ügyvédnek. Legalább egy a többszázezer közül...
- Nem rossz ötlet... chakra-nk már van...
- Neeeem! Nem akarok Hengézni! Itt jóval megterhelőbb.
- Igaz... azért... megpróbálhatjuk... de figyelj csak! Nem is kellenek ezek a göncök!
Hazamentünk átöltözni, majd visszaballagtunk az utcára.
- Akkor... mi is legyen a válás oka? – kérdeztem.
- Pénzügy?
- Hh... túl átlagos... és javítható. Egyből le akarna minket dumálni... nyomósabb érv kellene...
- Jól van... gyereked lett egy másik sráctól?
- Nagyon vicces...
- De válogatós vagy...
- Nekem van egy ötletem...
- Mi?
- Úgy hívják: „A férjem egy alkoholista...”
Sasuke-kun tüdejében gyűlt a friss levegő.
- Inkább a „Feleségem egy agresszív liba... mindig ver...”
- Egyszer sem ütöttelek meg! Csak mikor összekaptunk! És az sem volt nagy...
- Igen?
- Igen!
- Akkor találjunk ki mást...
Jó sokáig találkgattunk, ami egy kis veszekedésbe torkollott.
- Te minden ötletemet keresztülhúzod! – ordibáltam.
- Mert hülyeségek!
Az egész utca minket nézett... ciki...
- Hogy lehetsz ilyen egoista?! Nem csak a te ötleteid lehetnek jók!
- De a tiéid sem!
- Állj! Jól van... én sem szólok hozzád, te sem szólsz hozzám. Helyes?
- Helyes...
Karba tettem a kezem. Ő zsebre vágta, és úgy haladtunk tovább. Sasuke-kun egy kis idő után megszólalt:
- Nézd... én... sajnálom... ne hara...
- Fogd be!
- Te kis...!
- Itt egy iroda! Fogd már be! Fújsz rám, gyűlölsz, és...
- De miért utállak?
- Mittomén! Majd beszélgetés közben kitalálunk valamit!
- Jól van...
Bekopogtunk az irodába. Sasuke-kun kinyitotta az ajtót, majd arrébb lökve engem előre ment. Az ügyvéd egy idősebb férfi volt.
- Amint látom, válás lesz... – mondta.
- Igen... – válaszoltunk egyszerre.
- És... ha szabad megkérdeznem: mi a válás oka?
Egy pillanatra egymásra néztünk. Sasuke-kun átvette a szót.
- Nem házias...
Öcsém! Ekkora hülyeséget! Az ügyvéd is nagyot nézett. Muszály volt tennem valamit.
- Dehogynem! Csak ő mindig szétszedi a konyhát! A múlt héten vették le a gipszet a lábamról, mert ő rosszul tette be az edényeket, és azok rám borultak!
Sasuke-kun szemét forgatva oldalba bökött.
- Ne bökdössél!
- Ne piszkálj!
- Khm... jól van... és... maguk tényleg házasok?
- Igen. – vágtuk rá egyszerre.
- Hány évesek.
- 26. – mondtam.
- 27.
- Értem... és... hány éve házasok?
- Nem mindegy?!
- Bocsánat hölgyem, én csak... olyan fiatalosan néznek ki...
- Tényleg?
- Maguk nem ezért vannak itt...
Pff... két hónapja színészkedünk, és egy ilyet nem tudunk előadni...
- Akkor... miért vannak itt? – kérdezte. Ekkor észrevettem, hogy Sasuke-kun szeme csukva van.
- „Használja a sharingan-t... vajon felismert minket?”
Sasuke-kun bólintott. Itt volt az idő a lényegre térni.
- Egy kapu miatt jöttünk. – mondtam. A férfi teljesen elképedt... sőt... elsápadt... – Megkockáztatom a kérdést: maga nem idevalósi...
- Nem...
- Nem is ebbe a világba tartozik...
- Öm...
- Mi sem... és talán tudunk segíteni...
- Sakura! – Sasuke-kun oldalba bökött.
- Mi az?
- Fanfic...
- Hoppsz...
- Maguk teljesen bolondok... csak az időmet vesztegetik!
Mielőtt az ügyvéd folytathatta volna, Sasuke-kun kinyitotta a szemét. A férfi az asztalra borulva elaludt.
- Nem fog rá emlékezni... – mondta komolyan. – Menjünk!
- És a kamerák?
- Arról is gondoskodtam.
Gyorsan kirohantunk az irodából. Sasuke-kun szorosan átölelt.
- Valami gond van? – kérdeztem.
- Semmi, csak... felvillant egy kép előttem... egy érzés...
- Mi?
- Olyan volt, mintha... nem ismertük volna egymást... de nem a múltban volt... ez még nem történt meg... úgy éreztem, mintha... elfelejtettelek volna...
- Ne aggódj! Csak a sharingan szórakozik... megterheli az itteni világ. Ne is törődj vele!
- Talán igazad van...
- A sharingan képes megmutatni a jövőt is! – mondta egy ismeretlen hang. Megfordultunk. Egy kislány állt melettünk. Arca fehér volt, és ártatlan. Szeme kék volt... olyan volt, mint egy tündér... mintha egy távoli világból jött volna...

Ott álltunk egymás karjaiban, és a kislányt néztük. Olyan nyolc éves körül lehetett. Lehajoltam hozzá.
- Nem találod az anyukádat? – kérdeztem a lehető legkedvesebb hangomon.
- Nincs...
- Neved?
- Nincs... azt neked kell adnod.
- Honnan jöttél?
- A kapun túlról. – egy házra mutatott.
- És mióta vagy itt?
- Két éve...
- K... két éve?
- Aham... és várom, hogy kinyíljon a kapu.
- És... volt már olyan, aki adott neked nevet?
- Igen.
- És mit adott?
- Már voltam Holdgyermek, Magdaléna, Aila... sokminden...
- És honnan jöttél? – kérdezte Sasuke-kun.
- Hm... hogy is mondjam... az Elefántcsonttoronyból.
Elefántcsonttorony? Ismerős volt nekem.
- És... melyik világból?
- Fantáziából.
- És hány éves vagy? – kérdezte Sasuke-kun.
- Annyi, amennyi Fantázia.
- És még nem pusztult el?
- Nem... – ingatta a fejét. – Addig él, ameddig én élek... és tovább fog élni, ha adsz nekem nevet.
- Sachi. – szólt közbe Sasuke-kun.
- Tessék? – néztünk rá egyszerre.
- Sachi... ez lesz a neved... jó lesz?
A kislány elmosolyodott. Sasuke-kun nyakába ugrott.
- Tökéletes!
- Nem kell hálálkodni... – mondta hidegen Sasuke-kun. – Talán te is tudsz nekünk segíteni...
- A kaput próbáljátok megfejteni... igaz?
Hú... mégegy gondolatolvasó... vigyáznom kell, mire gondolok...
- Igen. – feleltük egyszerre. – Nincs nálad egy...
- Drótszál?
- Igen.
- De... itt van. – átadta nekünk. Igen. Ezen is voltak szimbólumok. Sasuke-kun alaposan átvizsgálta.
- Ezt is elvisszük Nadia-nak – mondta, majd eltette. – Sachi, gyere velünk!
Elindultunk Nadia háza felé. A pincéből hangokat hallottunk, tudtuk, hogy ott van. Egy erős, zöldes fény áradt ki belőle, majd egy kis villámlás, amihez pár sor káromkodás járult. Lementünk a laborba. Nadia valamilyen furcsa göncben babrált az egyik dróttal.
- Mit csinálsz? – kérdeztük egyszerre.
- Még én sem tudom...
- Akármi is, hagyd abba! – mondtam, majd a kezébe nyomtam a drótszálat. Alaposan megnézte.
- Honnan van? – kérdezte. Sachi-ra mutattunk. – Csak őt találtátok?
- Ő talált meg minket.
- Honnan jött?
- Végtelen történet... – válaszoltam.
- Hm... nem rossz... adtatok neki nevet?
- Sachi vagyok, hölgyem. – mutatkozott be a kislány. Én alaposan megnéztem a többi kis drótszálat. Mintha kirakós darabjai lettek volna. Amelyiket Sasuke-kunnal kaptunk, teljesen összeillettek... sőt! Kicsit megnőttek, miután összetettem őket... hogy jobban látszódjon a felirat. – Nadia! Sachi! Sasuke-kun! Nézzétek!
Odarohantak hozzám. Megnézték a felfedezésem. Nadia is összerakta, amit Ahiko-val találtak. Több lehetőség nem volt.
- Mi van, ha összerakjuk az egészet? – kérdezte Nadia.
- Egy szöveget kapunk értelmetlen jelekkel. – válaszolta Sasuke-kun. – De lehetetlen összeszedni az egészet... mire összeraknánk, lenne egy új hely annak, aki most kelt át...
- Mi van, ha korlátolt a létszám? – kérdezte Sachi.
- Nem mond hülyeséget... ha megnézzük a kört, akkor körülbelül hozzá tudjuk képzelni a hiányzó darabokat... ez lesz a kapu. – mondta Sasuke-kun. – Tegyük fel! Átjössz ebbe a világba, letörik a kapuból egy darab, ami hozzád kerül...
- De hol van a kapu? – kérdeztem.
- Nem tudni... de ha a kaput hozzáillesztjük egy ajtóhoz, hozzáadunk néhány műszert, és visszamehettek. – mondta Nadia.
- Műszert?
- Igen... egy generátort! Ahiko darabján vagy egy kis lyuk... amibe belefér egy csavar... és mit illeszthetnek rá?
- Valamit, ami üzembe helyezi a kaput. – mondta Sachi elmélkedve. – Sasuke, körülbelül mennyi ilyen darab van a világon?
Sasuke-kun letette a földre, majd alaposan megnézte.
- Hm... ha a kapu csak egy szimpla kör, akkor olyan ötven... de ha nem, akkor nehezebb dolgunk van...
- Hogyan szedjük össze? – kérdeztem.
- Nehéz kérdés... mindenki magánál tartja... és nehezen adja ki... csak ha bebizonyosodik, hogy nem „átlagos” ember kezébe nyomja...
- Nehéz ügy... – sóhajtottam. – Biztos nincs más mód?
- Biztos...
- De... hogyan kezdjünk hozzá? – kérdezte Sachi.
- Akárhogy is, ma már ne! – mondta Nadia. – Sachi, te maradj velem! Ti ketten pedig menjetek haza!
- De...
- Semmi de! Pihenni is kell! Majd kitalálunk valamit.
Sóhajtottam, majd felmásztam a létrán. Sasuke-kun kis habozás után velem jött. Semmit sem szólva egymáshoz sétáltunk az utcán. Olyan öt óra lehetett, mire a lakásunkhoz értünk. A liftben Sasuke-kun a falhoz szorított, és megcsókolt. Én lassan becsuktam a szemem, és átengedtem magam az érzéseimnek. A következő pillanatban kinyílt a lift, és az emeleten voltunk. Sasuke-kun az ajtóhoz vezetett engem, közben meg sem szakította a csókot. Kinyitotta az ajtót, és belökött rajta. Utánam jött, és lábával berúgta az ajtót. Magához szorított, és vadabb csókokat adott nekem. Lassan a hálószobához értünk. Itt már átvettem az irányítást. Az ágyra löktem. Ő beletúrt a hajamba, szorított magához. Egy váratlan pillanatban megfordult, és teljesen rámmászva csókolt. Ennyi idő után ismét egymásé lehettünk... ismét beköszöntött a boldogság...