Február 13.
Ha nagyon babonás lennék, mondhatnám, hogy egy fekete lyuk a naptárban. Hétfő, február, és még 13.-a is. És tényleg... eléggé zűrös volt ez a nap... főleg este... beszéltünk Nadia-val, és kicsit közelebb jutottunk a visszajutáshoz. Hogy őszinte legyek: tetszett ez a hely. De a többiek miatt nem maradhatunk.
Szóval Nadia-nak elmondtunk minden lehetőséget... ő felírt mindent, és pár perc gondolkodás után már osztotta is az észt:
-    Igen... Sasuke furcsa viselkedése összefüggésben lehet az átjáróval... lehet, hogy hatással volt rá, de semmilyen logikát nem látok benne.
-    Én miért nem voltam ingerült? – kérdeztem.
-    Te is más voltál... túlságosan is megviseltek az események... te ezt könnyebben is feldolgoztad volna... bár... nem tudhatjuk... de egy biztos: rád is hatással volt.
-    Rád nem volt hatással?
-    Ezt magunkon nem vesszük észre... Sasuke is csak azért vette észre, mert szóltam neki.
-    Ha hallottad volna, hogy leüvöltötte a fejemet... – motyogta Sasuke-kun.
-    Pedig mondtam, hogy ne beszélj vele!
-    Bocsi... de... olyan boldogtalan voltál... most nem jobb?
-    De... de magamtól akartam megoldani...
-    Olvasással, csokizással, és zenehallgatással?
-    Hé! Az csak átmeneti volt!
-    Aham... – megint az a tipikus „Tudom én, mi az igazság” tekintet... miért kell arról is tudnia, amiről nem kellene? – Egy biztos... eggyel okosabbak lettünk.
-    Hú... nem mondod? - mondta szemét forgatva Sasuke-kun. Oldalba böktem.
-    Sasuke-kun, ne légy ilyen undok! Csak segíteni akar!
-    Én nem szóltam semmit...
Tegnap óta nagyon szemtelen velem... vagy szórakozik, vagy még mindig az átjáró hatása alatt van... remélem, az utóbbi...
A filmből végülis semmi sem lett... úgy döntöttünk, hogy átdobjuk a szerepet másnak, mert sosem lehet tudni, mikor jutunk vissza...
A megbeszélés után Ahiko körbemutatta nekünk azt, amit még nem láttunk Tokio-ból... jó nagy város. Sasuke-kunnal megbeszéltük, hogy majd tavasszal egy nap elmegyünk túrázni... nem lesz fárasztó.
Rengeteg közös tervünk van. Kész könyvet lehetne írni belőle! De a legnagyobb az, hogy összeköltözünk... szerintem más nem is kell... na jó! Talán még 1-2 dolog elfér mellette, de a legfontosabb, hogy együtt legyünk.
Munka után elmentünk egy közeli étterembe. Sasuke-kun ragaszkodott ahhoz, hogy ő fizesse ki a számlát... idegesítő. Csak mert az „Én pénzem a falué”... egy kicsit azért én is költhetek belőle! De tényleg! Na, miután degeszre tömtük magunkat, kicsit elmentünk sétálni. A hó már olvadozni kezdett, és beköszöntött a korai tavasz. Kicsit hiányoltam a – ahogy itt mondják – zöldfelületeket. Bár volt egy-két park, de nagyon kevés volt. most jöttem rá, hogy mennyire hiányzik Konoha... remélem, hogy a többiek jól vannak.
Sasuke-kun megállt, és mélyen a szemembe nézett.
-    Hé! Nem kell aggódnod miattuk. Biztosan jól vannak.
Egy pillanatra megálltam.
-    Mi a baj? – kérdezte.
-    Hangosan gondolkodtam?
-    Nem...
-    Akkor hogy csinálod? Mindig tudod, hogy mire gondolok!
-    Én sem tudom igazán... biztosan a most nem aktiválható sharongan-omnak köszönhetem. – ejtett egy mosolyt, majd továbbsétált.
-    Most itt hagysz? – kérdeztem durcásan.
-    Van lábad...
-    A lakásomba nincs. – már ott voltunk az épület előtt.
Sasuke-kun elnevette magát. A karjaiba vett, és meg sem állt a liftig.
-    Hé! Azt mondtam a lakásomba!!!
-    Leadtam a kulcsot. – mondta a legegyszerűbb hangon egy kaján vigyor kíséretében. – Te akartad...
Becipelt a liftbe, majd az ajtó bezáródott. Köpni, nyelni nem tudtam...
-    Tényleg... ezt mondtam volna?
-    Miért? Nem akarod?
Elmosolyodtam.
-    Már hogyne akarnám!
A lift megállt. Sasuke-kun még mindig nem tett le. Karjaiban cipelve vitt a lakásába, lakásunkba. Minden cuccom át lett hordva.
-    Mikor hoztad át?
-    Amíg aludtál. A reggeli kómásságban még azt sem vetted észre, hogy a kikészített ruhádon kívül semmi sincs a házban.
-    Most, hogy mondod... nem volt ott a zenelejátszó, amit vettem... és ez miatt majdnem elkéstem, mert te elvetted! – hozzávágtam egy párnát. Ő lassan megfordult...
-    Kötözködünk?
Karba tettem a kezem. Ő egyre közelebb jött hozzám. Kajánul vigyorgott, ami ebben a helyzetben roppant idegesítő volt. Nem voltam rá mérges, csak jó volt bosszantani. Mögöttem volt az íróasztala. Lassan hátráltam, de ő csak közelebb jött felém. Végül hátradőltem az asztalon. Egy csókot adott nekem.
-    Gondolom, ezt akartad elérni. – suttogta.
-    Hát ez csalás! Én miért nem tudok ilyeneket?
Ezen a kérdésemen meg sem lepődött. Megcsókolta a nyakamat.
-    Mert... te magad is különleges vagy.
-    Tényleg?
-    Persze... a hajad, a szemed... te csak úgy vonzod magadhoz a körülötted levőket... mindenki szeret... miért nem cserélünk?
Ezt a „miért nem cserélünk” mondatot a lehető leggyerekesebb hangján mondta. Elnevettem magam. Elképzeltem Sasuke-kunt rózsaszín hajjal, zöld szemekkel, miközben körülugrálják az emberek... mint egy bohóc.
-    Nem állna jól neked. – nevettem.
-    Te pedig idegesítőbb lennél, ha mindent tudnál... így is eléggé idegesítesz. – megcsókolta az arcomat, miközben beletúrt a hajamba.
-    És ez baj?
-    Hm... szerintem vedd bóknak. – benyúlt a pólóm alá. Ellöktem a kezét.
-    Bocsi... de előbb lezuhanyzom... – mondtam, majd összeszedtem mindent, ami a fürdéshez kellett, és berohantam a fürdőszobába. Zihálva az ajtónak dőltem... nem tudtam, miért utasítottam el... – „Remélem, nem sértettem meg...”
Ekkor vettem észre, hogy Sasuke-kunnak fürdőkádja van... nekem be kellett érnem egy zuhanyzófülkével. Kinyitottam a csapot, és megtöltöttem a kádat. Egy kis szappant is tettem bele... nem árt egy kicsi lazítás. Kintről hallottam, ahogy Sasuke-kun bajlódik az edényekkel. Akaratlanul is elnevettem magam. Közben a kád megtelt. Belevetettem magam a forró vízbe. Később a csörömpöléshez pár sor káromkodás is társult. A röhögés határán álltam... vagy mindig ilyen ügyetlen volt, vagy az évek folyamán kiment a gyakorlatból... inkább az utóbbi... a következő pillanatban igen hangos zajok hallatszódtak. Kiugrottam a kádból, sietősen magam köré csavartam egy törülközőt, és a konyhába rohantam.
-    Te meg mit csinálsz?!
-    Kicsit kupi van...
Kicsit? Ezt nevezi kicsinek? Semmi sem volt a helyén... egy kis papírdarabka sem... mintha tornádó csapott volna le a konyhára... Sasuke-kun felém fordult. Az arca teljesen vörös lett.
-    Sa... Sa-Sa... Sa... Sa...
-    Jól vagy?
Miután rájött, hogy beszélőkéje üzemképtelen, bólintott. A hátam mögé mutatott. Megfordultam. Nadia állt kezében néhány dobozzal. Ha nincs ott a lélekjlenlétem, még a törülközőt is leejtem...
-    Úúúú... bocsiii... megzavartam valamit? – kérdezte csöppet sem zavartan.
-    Őőőő... nem... egyáltalán nem... – beszéltem Sasuke-kun helyett.
-    Tényleg bocsi... tényleg, tényleg! – rohant oda Sasuke-kunhoz. – Nem tudtam, hogy programotok van ma éj...
-    DEHOGY VAN PROGRAMUNK TE HÜLYE! CSAK ELFOGYOTT NÁLAM A MELEG VÍZ, ÉS ÁTJÖTTEM FÜRDENI!!!
-    Ő... értem... akkor... miért van itt az összes cuccod?
-    Semmi közöd hozzá...
-    Jól van, értem... bocsi... na, hoztam egy pár kaját... Sasuke kérte, hogy vásároljak be... de... leteszem, és megyek is... – úgy is tett. Ledobta a cuccost, és már rohant is.
-    Bénán hazudsz... – mondta Sasuke-kun, miután magához tért.
-    Tudom... de... akkoris! Csengessen!
-    Nadia már csak ilyen... megszokhattuk...
-    Szent igaz... megyek vissza fürdeni.
Ismét beleültem a kádba. A víz már nem volt olyan forró... pedig jól esett volna. Vagy fél órája bent voltam a kádban, mikor Sasuke-kun kopogtatott az ajtón.
-    Elaludtál?
-    Nem, dehogyis! Szólj, ha jönni akarsz!
-    Rendben... szóltam.
Erre azért nem számítottam. Csak egy tíz percet hagyott volna nekem... mindegy... már szálltam volna ki a kádból, mikor ismét kopogtatott.
-    De nem kell kijönnöd...
-    Ezt most nem mondod komolyan???
-    Na... nyugiii... csak vicceltem.
Rácsaptam az ajtóra jelezve: berágtam rá. Felvettem a hálóingem, és kimentem a fürdőszobából. Sasuke-kun visszarántott.
-    Valami gond van? – kérdezte. Láttam rajta, hogy aggódott. Megcsókoltam.
-    Nem... nincs... készítek egy kis vacsorát.
Addigra már szép rend volt a konyhában... látszólag... kinyitottam a szekrényt, hogy kivegyek egy edényt, mire az összes a földön landolt.
-    UCHIHA SASUKEEEEEE!!!
Ész nélkül betörtem a fürdőszobába.
-    Majdnem rámborult az egész edénykészlet!!! Hogy lehetsz ilyen trehány??? Ilyen rende... – ekkor vettem észre, hogy Sasuke-kun... khm... meztelen... szerencsére a kádban volt, de... így is kínos volt... ő el sem vörösödött... a kis perverz...
-    Ne haragudj... nem társulsz?
Én erre csak durcásan bevágtam az ajtót, és visszakoslattam a konyhába. Az edények nagy része behorpadt, vagy lyukas lett. Ugyanazzal a lendülettel visszamentem a fürdőszobába. Sasuke-kun kaján vigyorral rám nézett.
-    Áááá... hát mégis van kedved?
-    Neked hála az összes edény használhatatlan! És ha nem hagyod abba ezt a stílust, kitekerem a nyakad! – ismét bevágtam az ajtót. Amit Nadia hozott, bepakoltam a hűtőbe. Kerestem egy épkézláb edényt, de egy sem volt... ehetünk hideget... na, mindegy... készítettem pár szendvicset, és megterítettem az asztalt. A fürdőszoba ajtajához mentem, és kopogtattam. – Vacsora!
-    Megyek... – hangzott a válasz. Pár perc múlva kijött a szobából. Az egész fürdőszoba gőzölgött a forró víztől. Belegondolni is képtelen voltam, hogy tud ilyen forró vízben ücsörögni egy másodpercig is... – Nincs meleg kaja?
-    Nincs... holnap vehetünk új edényeket...
Válaszként egy csókot kaptam.
-    Ne haragudj... – suttogta, majd egy újabb csókot adott.
-    Semmi gond... de máskor én rakok rendet.
-    Akkor semmit sem fogunk megtalálni... a lakásodból okulva...
Erre nem válaszoltam semmit. Asztalhoz ültünk. Sasuke-kun egy kis ideig engem bámult... le sem vette rólam a szemét.
-    Mi a baj? – kérdeztem.
-    Csak... arra gondoltam, mikor csapattársak lettünk... mennyire akartad, hogy egy csapatban legyünk... és sikerült... most meg... itt vagyok veled...
-    És?
-    Pontosan tudod, hogy mit akarsz... és ezt mindig eléred... előbb-utóbb...
-    Nem értelek...
-    Ha akkor rád halgattam volna, akk...
-    Akkor lehet, hogy össze se jövünk. – mosolyogtam. – Semmi sem történik hiába. - Ő is ejtett egy mosolyt, és tovább evett.
-    Sosem foglak megfejteni... – mondta. Mintha ő olyan kiszámítható lenne! Csak rájön az öt perc, és engem is kinyír... – Nyugi, nem foglak bántani.
-    Hát ez már nevetséges! Hangosan gondolkodom? Vagy... hallod, amire gondolok??? Vagy... – befogta a számat.
-    Csak minden mozdulatodból ki lehet venni, hogy éppen mire gondolsz... de ettől még nem vagy megfejthető... – végigsimította a karomat, és egy puszit nyomott az arcomra, majd visszaült a székébe. – Jobb, ha megszokod... – tette hozzá. Erre nem tudtam mit mondani. Megettük még azt, ami maradt. – Köszönöm a vacsorát. – mondta, majd bement a hálószobába... az asztal, és a mosogatás rám maradt... nem baj, holnap ő fog mosogatni... majd megpróbálom valamelyik edény aljára odaégetni a kaját. Ettől a gondolattól gonosz vigyorra húzódott a szám. Gyorsan elmosogattam, és bementem a hálószobába. Sasuke-kun az ágyon heverészve olvasott.
-    Elvagy? – kérdeztem. Bólintott semmit sem törődve a célzásommal. Halkan leültem mellé az ágyra, és mikor nem figyelt, elkezdtem csikizni. Kapálódzott, próbálta lefogni a kezem, de csikizésben verhetetlen vagyok. Össze-vissza forgolódott az ágyon, mint egy kisgyerek... és közben nevetett... olyan édes volt...
-    Ne... Sakura! Hagyd abba... – egy kis szünetet hagytam neki. Lihegett egy kicsit, majd tovább kínoztam. Egy váratlan pillanatban azonban ellenem fordult. Felült, és engem az ágyra döntött. Vadul járkáltak az ujjai rajtam... fuldokoltam a nevetéstől. De ő nem kegyelmezett. Megállás nélkül csikizett. Én már beszélni sem tudtam... vagy, ha próbáltam valamit mondani, a válasz csak annyi volt, hogy: - Mi? Nem értem... hangosabban! Nem hallom, és ha lehet, artikulálj! – ezek a mondatok után még jobban csikizett. Végül megkegyelmezett. Békén hagyott. Lihegve széttártam a karjaimat. Ő fölém hajolt. – Jól vagy?
-    Pe-he-rszhe... – lihegtem. Elmosolyodtam. – Mondd csak! Szherinted... hogy fogadják... majd Karin-ék a... hhh... hírt?
-    Hát... biztos meglepődnek majd... de bele kell törődniük. – egy puszit nyomott a számra, majd mellém feküdt. – Előbb-utóbb fel fogják dolgozni... és a faluban?
-    Szerintem örülni fognak, hogy visszajössz... arra készülj fel, hogy Naruto kicsit féltékeny lesz rád, de nem lesz vészes... és persze... ugyanúgy lehettek a két férfi, akikkel engem ver az Isten... a két idióta rivális.
-    Hééééééé! – egy párnát vágott hozzám. – Nem vagyok olyan hülye, mint dobe!
-    Peerszeee... ugyanaz vagy, csak pepitában.
-    Mondj egyet!
-    Zabaverseny?
-    Hhh... nyertél... na és egy másikat?
-    Hmmm... Kakshi-sensei arca?
-    Abban te is benne voltál!
-    De te nyakig...
-    Jól van... de akkor még gyerekek voltunk...
-    Annyira nem...
-    Igaz... de akkor is! Azóta már megváltoztam.
-    Én ugyanazt a Sasuke-kunt látom. Csendes, zárkózott, idegesítőnek talál... most már szeret... és... egy... idióta...
-    Naaa... azért annyira nem... és te?
-    Én lettem 2. Tsunade.
Ezen elnevette magát.
-    Akkor sajnálhatom dobe-t?
-    Nem... megérdemli a pofonokat...
Ezen csak még jobban röhögött.
-    De... még te is kaphatsz...
-    Khm... nem azon nevettem... csak...
-    Csaaaak???
-    Őm... inkább nem mondom.
Kicsit furcsállottam Sasuke-kun tekintetét. Kezdett derengeni bennem, mire is gondolt.
-    HÜLYE PERVERZ! – az arcára szorítottam egy párnát. Elvette, és visszatette a helyére.
-    Majd még holnap kihülyéskedjük magunkat. Álmos vagyok. – mondta két ásítás között, és befészkelte magát az ágyba. – Te nem jössz?
-    Dehogynem. – befeküdtem mellé. Egy csókot adtunk egymásnak. – Jó éjt...
Hozzábújtam, és becsuktam a szemem. Még éreztem, hogy átkarolja a derekamat. Olyan boldognak éreztem magam... láttam, hogy kicsit megkönnyebbült... önmaga lett... és végre boldog... ezt akartam elérni egész életemben...