Január 1.
Másnap reggel Sasuke-kun átkozott ébresztőórájára riadtunk fel. Gyorsan felöltöztünk, megreggeliztünk, és rohantunk, hogy elérjük a buszt. Szerencsére nem késtük le... kéz a kézben mentünk be az üzletbe. Nadia elégedetten mosolygott a tipikus „én megmondtam” tekintetével. A forgatással nem volt gond... kezdtünk belejönni a szakmába. Délelőtt végeztünk is. Kaptunk egy kis pénzt... ebből egy kicsit elcsíptünk magunknak, és elmentünk ebédelni... pontosabban Sasuke-kun részét tettük el magáncélokra... így beszéltük meg. ebéd után elmentünk vásárolni... meg kellett pakolni a hűtőt, mert nem nagyon volt tele. Utána visszamentünk Nadia-hoz, hogy beszéljünk arról is, ami igazán fontos volt.
- Mit tudtál meg? – kérdeztem.
- Semmivel többet, mint mit eddig is tudtam. – felelte lemondóan.
- És az mi?
- Hogy az az ajtó egy dimenzió-kapu.
- Hát erre mi is rájöttünk.
- De... mondjátok csak! Mióta vagytok együtt?
Gyáh! Elegem van ebből a nőből!
- És... mit csináltatok tegnap este? – kérdezte kaján vigyorral. - Sakura otthon hagyta a mobilját, és föl se vette...
- Az csak kettőnkre tartozik!
- Jól van, ti tudjátok... akkor gondolom Ahiko mondta, hogy ezt a hetet még megcsináljuk, utána egy kis szünet lesz.
- Igen.
- Jól van... akkor nem zavarlak titeket! Menjetek csak!
Egy kicsikét szétnéztünk Tokio-ban... már amire volt időnk. Jó nagy város, annyi szent... de kezdek megbarátkozni vele... úgy láttam, hogy Sasuke-kun is... de... azért láttam rajta, hogy ő is már visszavágyik... csak hol van az a vissza?


Február 5.
Már több, mint egy hónapja vagyok együtt Sasuke-kunnal. A munka megy, és közben dolgozunk a visszajutásunkon, de semmit sem tudtunk meg... újabb manga, vagy anime pedig még mindig nem jelent meg... sőt, már nem is emlékeznek ránk. Ha felveszem szokásos shinobi-ruhám megnéznek, de már nem mondják rá: cosplay... csak hülyének néznek... ez gyanús...

Ismét a szokásos ébredés volt. Lazán összekészülődtem, és indultam dolgozni. Sasuke-kun nem volt az ajtó előtt. Gondoltam, felnézek hozzá... az ajtaja zárva volt. Megrántottam a vállam, és rohantam a buszhoz. Ott állt a buszmegállóban.
- Jó reggelt. – mondtam neki... ő rám se nézett. Mi történt vele? Nem volt forgalom, és közvetlenül mellette álltam... biztosan meghallotta... megpróbáltam megfogni a kezét, de ő elrántotta... olyan gonosz tekintettel nézett rám... nem értettem, mi van vele. – Minden rendben?
- Nem... – mondta. Gondoltam, jobb, ha békén hagyom. Jött a busz. Vettünk jegyet, és leültünk... ő nagy ívben került engem... mi lelte őt? Nem ül le mellém, nem áll velem szóba... valamiért haragszik rám. Végre az üzlethez érkeztünk. Az út sokkal hosszabbnak, és fársztóbbnak tűnt. Leszálltunk a buszról, és bementünk az üzletbe. Nadia is látta rajtunk, hogy valami nincs rendben.
- Összekaptatok? – kérdezte halkan.
- Nem tudom... reggel óta szóba sem áll velem. – feleltem. Csak most tudatosult bennem a reggeli jelenet... összeszorult a szívem. Úgy döntöttem, hogy munka után a végére járok a dolognak. Semmi extra nem volt... szerződésfrissítés, és egy filmajánlat... ez már valami! De... mi van, ha közben megtaláljuk a visszatérés módját? Ezen vitatkoztunk egy kis ideig... Sasuke minden ötletem után ellenségesen leteremtett. Nadia sem értette, miért van ez. Mikor mentünk hazafelé, megállítottam. – Elmondanád végre, hogy mi ütött beléd?!
- Miről beszélsz?
- Reggel óta szóba sem állsz velem! Kerülsz, és olyan gonosz vagy velem! Miért?
- Mert elegem van belőled! Ha nem hagyom magam belerángatni ebbe a baromságba, még mindig a csapatommal lehetnék! Ahogy te is észrevetted, kezdünk kitörlődni az emberek emlékezetéből! Nemsokára csak átlagos emberként élhetünk, és miattad halnak meg a többiek az ajtón túl! Ha nem mentél volna át azon a hülye ajtón, nem tartanánk itt!
- És akkor sosem jöttünk volna össze!
- Ez az! Semmi értelme együtt lennünk!
Egy pillanatra megálltam. Éreztem, hogy könnybe lábadt a szemem.
- Azt hittem, hogy végre boldog vagy... azt mondtad minden vágyad az volt, hogy velem lehess... azt mondtad, hogy szeretsz...
- Akkor hazudtam...
Lekevertem neki egyet, és elrohantam. Gyorsan kinyitottam az ajtót, és berohantam a lakásba. Bevágtam az ajtót, be is zártam... leborultam az ágyra, és hangtalanul zokogtam. Magamhoz szorítottam kedvenc párnámat, és arra gondoltam, mikor még együtt voltunk... ha fáztam magához ölelt... és minden este csókkal köszönt el tőlem... mindig azon volt, hogy felvidítson... azt ígérte, ha visszajutunk, akkor visszajön Konohába... és együtt fogunk élni... de ez mind hazugság volt.
Csengett a mobilom. Megtöröltem a szemem, és beleszóltam:
- Tessék?
- „Sakura, te vagy az? Nadia vagyok! Láttam, hogy mi történt köztetek.”
- Tényleg?
- „Igen... nagyon sajnálom... hogy vagy?”
- Nem túl jól...
- „Pihend ki magad... ráérsz jövőhéten bejönni... beszéljek Sasuke-val?”
- Nem kell, kedves vagy, de jobb lesz így...
- „Értem... ha kell valami, szólj!”
- Nem kell semmi sem... kedves tőled, hogy ilyen figyelmes vagy...
- „Csak?”
- Semmi...
- „Jól van... fújd ki magad! Ha csak beszélni akarsz velem, hívj fel! Rendben?”
- Igen... szia...
- „Szia.”
Letettem a telefont. Nagyon jól esett, hogy Nadia ennyire figyelt rám. Ino is pont ezt tette volna... csak ő személyesen... ekkor jöttem rá, hogy mennyire egyedül vagyok... és, hogy mennyire hiányoznak a barátaim... de nem tudok visszajutni... és, ha nem sietünk, akkor az a világ, amit úgy szerettünk, el fog pusztulni.

Úgy döntöttem, hogy ezt a napot csak magamra szentelem. Elmentem bevásárolni. Vettem jó olcsón egy CD lejátszót, és néhány CD-t is... X-Ray Dog, Bleach Beat Collection...  a Naruto-s lemezek eltűntek, hallgassunk mást! Vettem néhány mangát, és pár szelet csokit... majd elmegyek edzeni valahova... nem érdekelt, hogy elhízok-e. Hazamentem, és bekapcsoltam a lejátszót, és végighallgattam a CD-ket, miközben olvastam a mangákat két csoki között. Az X-Ray Dog eléggé furcsa zenét játszott... de tetszett... azt hiszem, latinul énekeltek benne, de nem gregorián volt... csak hasonlított rá... a Bleach Beat Collection-nál volt olyan, amin halálra röhögtem magam... viszont mikor Uryuu Ishida jött... Sasuke-ra ismertem... igen! Ő énekelt! Nagyon tetszett... ekkor eszembe jutott a délutáni vita... megint könnybe lábadt a szemem... nagyon hiányzott... ilyenkor néha benézett hozzám... megnéztünk egy filmet, vagy csak együtt voltunk... már azt terveztük, hogy inkább a lakásomat visszaadjuk Nadia-nak, és együtt fogunk lakni... erre meg...
Arcomat a párnámba temetve zokogtam... iszonyú boldogtalannak éreztem magam... és egyedül... arra gondoltam, felhívom Nadia-t, de az nem igazi... nekem Sasuke-kun kell!!!


Február 11.
A napok hosszúak voltak... még a nap sem sütött. Kis se dugtam a fejemet a lakásból... nehogy összefussak vele... Nadia-val többször beszéltem. Sőt, egyik nap át is ugrott hozzám. Egy csomót beszélgettünk... kicsit megvigasztalódtam, de még mindig nem tértem magamhoz. Néha nézegettem a közös képeinket... egy csomó volt belőlük. A kedvencem az volt, amelyiken hátulról átölelt... olyan aranyosan mosolygott...
Gyakran hallottam a lépteit, mikor visszajött a forgatásról... olyankor az ajtóhoz rohantam, hátha... de nem... meg sem állt az ajtó előtt... csak ment tovább a lift felé.

Holnaptól ismét munkához látok... remélem Nadia nem akar vele összehozni. Ahogy Sasuke-t ismerem, nem adja be a derekát... makacs... egy egoista barom... nagyképű, és azt hiszi, csak úgy játszadozhat velem...
Ma nem igazán tudtam elaludni. Álmatlanul forgolódtam az ágyamban. Kopogtattak az ajtón. Fél 12... ilyen későn ki a fene jöhet? Na, mindegy... kulcsot elő, kattant a zár, és már nyitottam is az ajtót... a leglidércesebb rémálmomban sem tudtam volna elképzelni, azt, ami az ajtó előtt fogadott...