-    Jól van, Hinamori... ez a támadás egész ügyes volt... – ismerte el Sakura.
-    I-igazán?
-    A chakrádat remekül irányítod. Ki a mestered?
-    Nincs... senki sem tanított. Csak magamat edzem.
-    Ez dicséretes.
Hinamorinak kicsit rosszul esett Sakura bánásmódja. Azt remélte, a nő húgaként fogja őt kezelni... de úgy bánt vele, mint egy egyszerű tanítvánnyal.
-    Folytassuk! Most inkább csak fegyverekkel támadok. Pihenésképpen jó lesz neked.
Sakura előrántotta fegyvertartójából az összes fegyverét, és egyszerre Hinamori felé küldte őket.
-    „Ez neki pihenés?” – övéről lekapcsolt egy kis fekete pálcát. Megfogta a két végét, és széthúzta, így a pálca feleakkora lett, mint ő. A fegyverrel minden egyes kunait, és shurikent visszavert.
-    Nocsak... ezt még nem is mutattad. Mire használod?
-    Hát... csak szeretném majd valamire... de még nem lehetséges.
-    Oh... hát rejtélyeskedjél csak! – a kardjáért nyúlt. Csak ekkor vette észre: szokásos fegyvere helyett Sasuke katanája volt nála. Lecsatolta az övéről, és a kardot szemlélte. Hinamori a nő mellé lépett.
-    Minden rendben? – a nő bólintott, bár látszott rajta, hogy a könnyeivel küszködik. – Mi... milyen volt? – kérdezte a lány félénken.
-    Tessék?
-    Mesélj róla! Talán te is megkönnyebbülsz...
-    Nem érdekes... csak egy fiú volt...
-    Annál több is... te magad mondtad... kérlek! Mondj róla valamit!
-    Jól van... – leült egy padra. Hinamori leült mellé, és várt. – Mit is mondhatnék róla? Egy olyan érzést keltett az emberekben, amit nagyon nehéz elfelejteni... akármennyire is lenéző volt... pont azok szerették meg, akiket a legjobban megvetett. Néha úgy éreztem, hogy tudatán kívül is... figyelt rám. Egyre gyakrabban éreztem azt, hogy számítok neki valamit. Az nem érdekelt, hogy minek lát a szemében... örültem, hogy észrevesz egyáltalán. Tudod... boldog voltam, mikor mellette lehettem. És... amikor mellettem volt... nyugodtabbnak láttam... nem tudom, miért – a gondolataiba merülve folytatta. – Sosem lehetett kiigazodni rajta... mégis... láttam benne valamit, amit senki más nem látott. Egy olyan oldala, amit sosem mutatott meg senkinek sem... amíg el nem jött velem ide. Érdeklődött irántam... nem akart egyedül lenni. És... figyelmes volt... azokban a pillanatokban éreztem igazán, hogy... ő az... az Igazi Sasuke... önmaga volt... amíg csak élt... – egy könnycsepp folyt le az arcán. – Felvette Maatsuma alakját... és én megöltem... hogy tehettem ezt?! Hinamori... mondd meg, MIÉRT? – kezébe temette az arcát, és zokogott. Hinamori a felhős eget kémlelte.
-    Magától döntött így... nem kell emésztened magadat a múlt miatt...
-    Egy Haruno sosem felejt... az emlékek mélyen benne maradnak.
-    Ezt tudom, de... ahogy mondtad. Nem csak gyász volt az életedben... voltak boldog pillanataid is. Akárhányszor a barátaimra gondolok... mindig a boldog pillanatok jutnak eszembe... és arra törekszem, hogy még több ilyen perceim legyenek... boldogság... számomra ez jelenti az élet értelmét...
Sakura megtörölte a szemét. Kezéről levette a kesztyűt, és Hinamorinak adta.
-    Ezt... miért adod oda?
-    Évekig óvott minden egyes támadástól... itt az ideje, hogy te hordjad.
-    Köszönöm – átvette a kesztyűt, és a kezére húzta. Pont jó volt rá.
-    És... még egy kis apróság – átölelte Hinamorit. – Bármi is történik velem... mindig a húgom maradsz...
Hinamorinak könnybe lábadt a szeme.
-    Én bízom benned – szipogta a lány. – Biztosan sikerülni fog.

-    Mit keresel, Kumiko? – kérdezte Itachi.
-    Nem mindegy? Te csak fedezz!
-    Ch... Sakura nemsokára hazaér.
-    Hinamorival edzenek. Tuti, nem. Áh, itt a kis csibész!
Az éjjeliszekrényből egy kulcsot halászott elő. Az üvegszekrényhez ment vele, amiben a Harunók tekercse volt. Kinyitotta a szekrényt, és kivette a tekercset.
-    Már látom! Siess!
Kumiko remegő kézzel kinyitotta a tekercset.
-    Ez nem lehet igaz! – suttogta. – Francba! Elkéstünk! – egy könnycsepp folyt végig az arcán.
-    Minden rendben?
-    Nem! Semmi sincs! A pecsét… feloldotta a pecsétet!
Itachi nem értette, Kumiko mit ért ez alatt. A nő felemelte a fejét. Tekintete üres volt, és semmitmondó… mintha nem is ő lenne.
-    A Lélek… a Lélek vissza fog térni…
Kezéből kiejtette a tekercset, és a földre zúgott. A tekercs üres volt… Itachi csak ekkor kezdte sejteni, mi volt a tekercsben.