Jégfalu egyik legnevesebb kávézójában már csak egy ember ült: Hinamori. Késő este volt, de még nem akart hazamenni. A reggeli események teljesen felkavarták.
- „Mikor átadta az emlékeit Naruto-nak... én is láttam őket. Olyan ismerős volt akkor... mintha... már láttam volna valamikor. Régebben... sokkal régebben...” – sóhajtott. – Haruno Sakura, a Haruno klán utolsó túlélője... miért gondolom úgy, hogy ez nem igaz?
Az ajtó kinyílt, és Kushina lépett be rajta. egyenesen Hinamori-hoz ment.
- A Hyokage hívat – mondta halkan. – Azt mondta, nagyon fontos.
- „Mégis visszaadja az emlékeimet?” – felpattant, és a palota felé rohant. Felfutott a lépcsőkön, és meg sem állt az irodáig. Ott megállt, próbált higgadt maradni. Vett egy mély levegőt, és bekopogott. Meg sem várta a választ, benyitott az irodába.
- Hívattál? – kérdezte halkan. Sakura a lányra nézett.
- Igen. A 14-es osztag... vagyis... Shiroko kárpótlást követelt. Átadnád neki ezt a borítékot? – a zsebébe nyúlt. Szomorkás arca bosszankodóvá vált.
- Otthon hagytad? – kérdezte félénken. Sakura bólintott. – Elmegyek érte... látom, sok dolgod van...
- Hm... rendben. – átnyújtotta a kulcsot Hinamori-nak. – Nem kell visszajönnöd.
- Hai!
Elvette a kulcsot, és kiment az irodából. Ismét futni kezdett. Meg sem állt Sakura házáig. Kinyitotta az ajtót. Lábai remegtek. Úgy érezte, mintha egy régi házba lépett volna be. Felkapcsolta a villanyt. Már többször járt Sakura-nál, mégis... ez más volt, mint a többi. A szobába ment. Az asztalon nem volt a boríték. Akárhol kereste, nem találta. Kinyitotta az éjjeliszekrény legfelső fiókját. A kezében megakadt a besárgult levél. Kinézett az ablakon. Félt, hogy Sakura utánamegy. Kinyitotta a levelet, melyben Sasuke vallomása volt...

- Szóval a viszályt Madara okozta.
- Pontosan. – Itachi letette a faágakat a földre. – Menj hátrébb!
Kumiko hátrébb lépett. Itachi kézpecséteket formált.
- „Katon... Goukakyuu no Jutsu!”
A következő pillanatban már a tűz mellett ültek.
- Hű... én ilyet nem tudok.
- Nálunk ez alap. – mondta Itachi, és megpiszkálta a tüzet.
- Hihetetlen, hogy ez a Madara ekkora bajt okozott... csak tudnám, miért akart végezni a nagymamámmal.
- A válasz egyszerű: erősebb volt, mint Madara. És ez nem tetszett a bácsikámnak.
- Igen... ő volt a legerősebb Haruno, amíg az anyám meg nem jelent. Napjai nagy részét edzéssel töltötte. Kétségtelen, hogy mindenből tökéletes.
- A Dojutsut ne hinném. – felelte, és elővette sharinganos szemeit.
- Ez igaz... mi nem rendelkezünk ilyen spéci szemekkel. Ehelyett hogy is mondjam... gyorsabbak vagyunk.
- Kötve hiszem.
- Figyelj, én az ország legdélebbi sarkából pattantam ide! Egy hetes út! Nekem öt perc alatt ment.
- Azt meg hogy csináltad?
- Teleportálással.
- Nane!
- Alap. – mondta szórakozott hangon.
- Akkor ti hárman maradtatok, mint mi? Mármint Haruno-k...
- Nem. Négyen vagyunk. Csak a negyedik még nem tudja.

Hinamori keze megremegett, miközben a levelet olvasta. Átérezte Sakura helyzetét... és sajnálta a nőt.
- „Már majdnem megtalálta a boldogságot... és ez lett belőle...” – az ablakhoz ment, és az égre nézett. – „El se hiszed, mennyire szüksége van rád... Sasuke...”
Visszament az éjjeliszekrényhez. Már eltette volna a levelet, mikor egy képre lett figyelmes. Kivette a fiókból. Egy rózsaszín hajú kislány ült egy székben, ölében egy kisbabával. Mindkettejük szeme zöld volt. Nagyon hasonlítottak egymásra, csak a kicsi haja vörös volt.
- „Az... én lennék?!” – a fejéhez kapott.
„Már megint ő az... a pincében biztosan nem talál meg minket.”
„Csss... hugi, kérlek ne sírj! Észrevesz minket!”
„Amint látom, a nővéred cserbenhagyott.”
„A parancs az volt, hogy megöld! Nem az, hogy segíts rajta!!!”
„Kár volt téged életben hagynom. Csak egy mihaszna senkiházi vagy!”
„Hm... hát mégis jó vagy valamire... elengedlek... de az emlékeidet nem viheted magaddal...”
Hinamori sikítva a földre rogyott. Szeméből könnyek törtek elő. Minden végtagja fájt. Nem értette, mi van vele. Valaki megérintette a vállát. Megfordult, de senki sem volt ott.
- „Kérlek, vigyázz rá...” – hallott egy ismerős hangot. Jól tudta, kinek a hangja.
- Igen... vele megyek... nem hagyom, hogy baja essen... megígérem... – felelte. Egész testében remegett. Nem tudott felállni. Váratlanul kicsapódott az ajtó.
- Még mindig itt vagy?! – kérdezte idegesen Sakura. Hinamori meg sem bírt mozdulni.
- Miért... miért nem mondtad el? Miért hallgattál ennyi éven keresztül? – kérdezte remegő hangon. Sakura bűntudatosan lehajtotta a fejét.
- Nem akartam, hogy valami baj érjen. Ha elmondtam volna, velem akartál volna jönni... azt pedig nem szabad...
- De veled megyek! Tanítsd meg a jutsukat! Képezz ki harcosnak!
- Egy nap nem elég rá.
- De én képes leszek rá! Esküszöm!
- Ne esküdj olyanra, amit nem tudsz megtenni.
- Kérlek! Veled akarok menni! Annyi év rabszolgaság után... segíteni akarok neked!
- Hogy utána te is meghalj?! Szó sem lehet róla! Te fogod vezetni Jégfalut!
- Addig nem, amíg nem végeztél Maatsuma-val! Kérlek... tudni akarom, hogy mire vagyok képes! – nagy erőt vett magán, és felállt. A nő szigorú arcától sem riadt vissza. – Ugyanannyi jogom van használni a képességeimet, mint neked! Kérlek, Nee-chan!
- „Ez volt az első szava... Nee-chan...” Jól van. De jól jegyezd meg, amit mondok! – a szoba elsötétült. Hinamori úgy érezte, egyre jobban fojtogatja a sötétség. – A harc nem egy edzőpálya, ahol kényed, kedved szerint pihengethetsz! Itt emberek fognak meghalni, és vér fog folyni! Az ellenség körülvesz téged... – a lány már alig kapott levegőt. – A gyűrű egyre szorosabb lesz, míg végül csak arra eszmélsz, hogy elvágták a torkodat! – a szoba újra világos lett. Hinamori zihálva a földre rogyott. – Jól gondold meg, hogy vállalod-e!
A lány kicsit feleszmélt, majd határozott hangon mondta:
- Vállalom!

A tűz kialudt. Itachi álmatlanul forgolódott a hálózsákban.
- Ő jár a fejedben... igaz? – kérdezte Kumiko.
- Emlékszem... az volt a terve, hogy miután megöl engem, öngyilkos lesz. Sosem cselekedett józanul... mégis... ez a lány mellett...
- Minden tettét átgondolta.
- Pontosan.
- És?
- Még így sem kerülhette el a halált.
Kumiko sóhajtott. Tekintete tele volt bűntudattal. Becsukta a szemét, és egy dalt kezdett el énekelni. Nyelve teljesen ismeretlen volt Itachi számára. A dal szomorkás volt, de mégis reménnyel teli. Olyan volt, mint a sötétségben az enyhe, pislákoló fény, ami végül felülkerekedik a fekete éjszakán... egy méltóságteljes fény. A végén elcsuklott a hangja.
- Szép hangod van – mondta halkan Itachi. – Miről szól?
- Csak egy egyszerű imádság... a lelkekért... és a békéért. Tudod... több száz évvel ezelőtt az országban kisebb törzsek éltek. Ezt az éneket lejegyezték. Azt akarták, hogy a jövő generációja is megismerje... szerintük ez a Föld imája... természeti vallásuk volt... és a Föld békét akart...
- Itt már nem lesz... Sasuke boldog lehet. A halál után... egy békésebb világ jön.
- Tudom, én is láttam már... de... az más. Pont akkor haltam meg, mikor a legnagyobb szüksége volt rám Sakura-nak... egy hajszálon múlt az életem.
Itachi megértően bólintott.
- Szóval... Maatsuma az anyád?
- Bár ne lenne...
- Szerinted... miért támasztott fel engem? Tényleg azért, hogy Sasuke-t sarokba szoríthassa?
- Nem... neked élned kellett. Az ég akarta így... és így tudta megoldani. Ne okold magadat a történtek miatt! – egy kis hallgatás után gondolataiba merülve folytatta. – És ha sarokba is akarta szorítani az öcsédet, nem sikerült neki. Sasuke magától döntött így... Sakura-ért. Nemes tett... és hősies... de mégis... nem úgy sikerült, ahogy eltervezte. Sakura boldogtalan lett... nem boldog. De erről nem tehet – Itachi-ra nézett. – Fázol?
- Nem – összehúzta magát. – Na jó... egy kicsit.
Kumiko elmosolyodott. Közelebb húzódott Itachi-hoz, és a hozzábújt.
- Kumiko... ezt ne!
- Jól van... fagyjál meg! – mondta szórakozott hangon, és arrébb mászott. Hosszú percekig hallgattak, végül Itachi beadta a derekát.
- Nem lehetne, hogy mégis...
- „Férfiak...”
Ismét Itachi-hoz bújt.
- Nehogy azt hidd, hogy tetszel! Csak pár órája ismerlek. – mondta a férfi hidegen.
- Aha... tudom... a büszkeséget nehéz legyűrni.
Itachi erre nem szólt semmit. Jobbnak látta, ha nem kavarodik bele egy kiadós vitába. Ha csak pár órája ismerte a nőt, egyvalamit biztosan tudott róla: ami a szívén, az a száján.

Naruto már mindenkivel tudatta Sasuke halálának hírét. Karin nem bírta ki sírás nélkül. Juugo egész délután a szemét törölgette. Próbálta visszafojtani a könnyeit, kevés sikerrel. De a hír a legjobban Naruto-t viselte meg.
- „El se búcsúzhattam tőle...” – egész nap ez járt a fejében. Senkit sem engedett be a szobájába. Egyedül akart lenni. A gyász szétszedte az egész csapatot... nem úgy volt, ahogy eltervezték. Naruto nem erre számított. Gondolta, hogy Sakura visszavonult, de úgy gondolta, Sasuke társaságában... azt sem bánta, ha együtt vannak... de ez nem történt meg. És még Sakura is boldogtalan volt. Nem akarta látni, ahogy szenved, és emészti magát a múlt miatt. Mégis... segíteni akart rajta. De úgy érezte, Sakura nem fogja engedni, hogy vele tartsanak. Nem is merte neki említeni...

Sakura mélyen aludt az ágyában. Arcán félelem, és szomorúság volt... megint Arról a napról álmodott. Kivételesen, nem tudott fölriadni. Ez még ijesztőbb volt. Mintha valaki egy Genjutsu-val csalta volna csapdába. Megállás nélkül harcolt Sasuke ellen. Tudta, mi lesz a vége, mégsem tudott megállni... képtelen volt uralkodni a rémálmai felett. Megragadta a kunai-t, és a fiúnak rohant. Arcáról ömlöttek a könnyek, de nem tudott megállni. Az utolsó pillanatban egy villanás vetett véget a rémálomnak.
- „Mi... mi történik most?!” – a semmi közepén lebegett. Ismeretlen hangok zúgtak a fejében... de az egyiket tisztán értette... és tudta, kinek a hangja...
- A kislány nem tud eléggé vigyázni magára... igaz? Felejtsd el a tervedet, kicsi Sakura! Ellenem nem győzhetsz!
- „Maatsuma... itt van a közelben! Ébredj már fel!”
- Hiába, drágám... ez itt az útvesztő... csak úgy felébredni nem lehet...
Sakura próbált összpontosítani. Látni akarta a kiutat.
- „A nagyi erről miért nem mesélt?”
- Mert ez egy Genjutsu... az én találmányom. Aranyos, nem?
Sakura kinyitotta a szemét. Maatsuma állt vele szemben.
- Ég veled, drága... – kardjával lesújtani készült. Sakura becsukta a szemét, és várta a csapást. Valaki félrelökte. Sakura felkapta a fejét. Egy fekete hajú fiú állt előtte. Maatsuma nem várt, átdöfte e fiú testén a kardot.
- Sasuke-kun... miért? – a fiú erre megfordult. Sakura még sosem látott akkora boldogságot az arcán.
- Én vállaltam... Sakura... – suttogta erőtlenül. – Szereztem neked egy kis időt... menekülj!
Sakura felriadt álmából. Arcát könnyek áztatták. Zihálva maga elé nézett.
- „Miért... miért kellett ennek megtörténnie? Amióta meghalt... a levél óta... Maatsuma üldöz engem. Mellette sokkal nagyobb biztonságban éreztem magamat... most pedig... Maatsuma minden lépésemet előre tudja. A közelembe tud férkőzni bármikor... és én nem tudok neki meglepetést okozni.” – a takarót markolászta dühében. – Csak azt tudnám, hogy értette azt... „Szereztem neked egy kis időt.”
- A válasz egyszerű: élsz.
Sakura felkapta a fejét. A szoba sötétjében senkit sem látott. Kezébe fényt összpontosított. Az arcától pár centire egy női arcot látott.
- ÁÁÁ!!! – hátraesett ijedtében. A vendég elnevette magát.
- Hát ez! Komolyan mondom, ettől a tréfától mindig megijedtél!
Sakura feltápászkodott.
- Kumiko? – felkapcsolta a kislámpát.
- Oltsd el! Kiég a szemem... – motyogta egy férfias hang.
- Itachi? Mit kerestek itt?
- Jöttünk meglátogatni. – mosolygott Kumiko. – Pattanj ki az ágyból! Hinamori azt mondta, mindig 4-kor kelsz... most... viszont...
- Három van. Hajnali három.
- Oh... hátőőő... most megint sírsz?
Sakura a nyakába borult.
- Már azt hittem sosem látlak! – zokogta.
- Ejnye! Engem nem könnyű eltenni láb alól.
Sakura elengedte Kumiko-t. Sóhajtott.
- Persze, ezt... tudom... de most akkor... Itachi vállalta a pecsételést? Azt meg hogy, amikor...
- Fenéket! Ember lettem! – pörgött egyet. Itachi szemét forgatva leült az egyik székre.
- „Hosszú műsor lesz...”
- Szóval... volt egyszer egy Suigetsu, de meghalt. Emlékszem, az első években a fogaim nekem is olyan cápaszerűek voltak, de sikerült kikúrálnom az ilyesfajta hibákat. Hehheh... de térjünk a tárgyra!
- Na, végre! – Sakura Itachi-ra nézett. – Hidd el, ez az első alkalom, hogy én is beszélhetek. – hirtelen elkomorodott. – Beszélnünk kellene Maatsuma-ról...