Hajnalban Konoha kapujánál 6 ember állt: Juugo, Karin, Minato, Kushina, Deidara, és Hinata. Naruto-ra vártak. A ninja-k már most készen álltak bármiféle támadásra. Az embereknek nem volt nyugtuk. Bármikor támadhattak ellenséges falvak. Hinata szemével a távolt fürkészte.
- Még mindig nincs itt. – mondta. Kushina összekulcsolta a kezét.
- Lehet, hogy megtámadták? – kérdezte aggódva.
- Biztosan alszik még... – legyintett Minato.
- Akkor nélküle kell mennünk. Már így is estére érünk Jégfaluba – mondta Deidara. – És az sem biztos, hogy madárháton át tudjuk vészelni a hegyet... hm...
- A Hokage nélkül sehova! – tört ki Hinata.
- De így sosem érünk oda! – sóhajtott Karin. Ebben a pillanatban léptek zaja hallatszódott.
- Bocs, hogy késtem! – lihegte Naruto. – Romlott volt a ramen, kénytelen voltam Ichiraku-hoz menni.
- NEKED ILYEN HELYZETBEN IS A RAMEN-EN JÁR AZ AGYAD?!
- Karin, ne ordibálj, mert...
- NEM ÉRDEKEL, HOGY ALSZIK MINDENKI! HOGY KÉSHETÜNK EL EGY NYAMVADT LEVES MIATT?!
- Ajjaj... Karin... ezt most nem kellett volna. – sóhajtott Juugo. Naruto egy ideig hallgatott, majd remegő hangon mondta:
- A Ramen... nem egy egyszerű leves. A Ramen szent, és sérthetetlen. A RAMEN MAGA AZ ISTEN!!!
- Jól van kisfiam, most már kitomboltad magad, de menjünk, különben sosem érünk oda Jégfaluba. ^^” – nyugtatgatta fiát Kushina. Naruto sóhajtott, majd a kapu felé ment.

- A következő keresőcsapat az ország északi részét nézi át. – mutatott Sakura a térképre.
- Az... északi rész? De... az lakatlan! – mondta Hinamori. – Az ország leghidegebb része! Nem élnénk túl!
- Vagy mégis? Ha az időjáráshoz alkalmazkodunk, túlélhetjük.
- Igazad van... de... ez őrültség!
- Neked... hívd össze a legjobb ninja-kat! Két nap múlva indulunk.
- Két nap?!
- Én is velük megyek.
Sakura összetekerte a térképet.
- A legjobb hajót válaszd ki, és a legjobb embereket hívd össze! Nagy harcra kell számítanunk.
- Igenis... kérdezhetek valamit?
- Persze.
- Ez a Maatsuma... szóval... tényleg... ennyit ártott neked?
- Itt most a háborúról van szó.
- ÁRTOTT NEKED?!
Sakura sóhajtott. Kinézett az ablakon.
- El sem tudod képzelni, mennyi mindent vesztettem el miatta. – a nyakláncra tette a kezét. – Megölt mindenkit, akit teljes szívemből szerettem, és elvette tőlem a húgomat... mindenkit... – Hinamori felé fordult. – Tedd azt, amit kértem, és... amíg távol leszek... te irányítod Jégfalut...
- Várj! Én is menni szeretnék!
- Szó sincs róla! Lehet, hogy én sem térek vissza... – ismét gondolataiba merült. – A szálloda... dolgozol még ott?
- Hétvégenként.
- A pincében volt felújítás?
- Nem... a régiben nem.
- Majd kérlek vigyél oda! Fontos lenne...
- A... a pincét... bezárták... a főnök sosem adja oda a kulcsot...
- Mondd meg neki, hogy a Hyokage kéri!
Kiment az irodából.
- „Szóval ezért üldözi ennyi éve... neki sincsen senkije sem... akárcsak nekem...”

Az ország déli részén is elkezdődött a történet egyik legfontosabb szála. Egy fekete hajú nő rohant végig a kietlen tájon. Egy barlang felé igyekezett. Közeledett a hóvihar, sietnie kellett. Lihegve berohant a barlangba.
- Kifutottad magad? – kérdezte egy hang. A nő zihálva a falnak támaszkodott.
- Te menjél ki viharban!
- Ezer örömmel... én nem félek a vihartól. De mindegy. Mit tudtál meg?
- Sakura... hamarosan elindul... a... rejtekhelyhez...
- Északra?
- Oda. Talált egy levelet, amiben...
- Egy levél?
- Igen...
- Értem. Akkor... próbálj meg a közelébe férkőzni! Az sem baj, ha tudja, hogy ott vagy. Maradj mellette, és jelentsd, ha valami szokatlan történik!
- Úgy lesz.
- Még valami?
- Hát... Itachi... ő is Jégfaluba tart.
A hang nem válaszolt. A nő feszülten várt.
- Akkor változott a terv. Itachi-val mész! Tudod, merre van?
- Az ország határában a gleccsereknél. Odamenjek?
- Majd ha a hegy lábához ért, akkor menj oda hozzá! Addig kövesd!
- Igenis. – kézpecséteket formált.
- Még valami: nem tudsz semmiről, senkit sem ismersz, és nem volt közöd a tegnapi incidenshez!
- Ahogy szoktuk.
- Sok szerencsét, Kumiko.
A nő bólintott, majd egy sárgás fény kíséretében eltűnt.

Késő este volt már. Sakura a tekercset nézte hosszú órák óta. Egy régi emlék jutott eszébe. Egy idős nőt látott maga előtt. Ősz haja a válláig ért. Egy kimonóban járt mindenhova. A legerősebb Haruno-k közé tartozott.
„ – Sakura, gyere egy percre! – szólította. Sakura még nagyon kicsi volt. mindössze három éves. Mégis... nagyanyja megbízott benne.
- Igen, nagyi?
- Mutatni szeretnék valamit. – kinyitotta az ajtót, és egy nagy terembe vezette be. Sakura még sosem járt ott.
- Mi ez a hely?
A hölgy sóhajtott.
- Látod azt a kört? A terem közepén.
- Igen... olyan, mint a klánunk jele...
- Ez a Haruno-klán legerősebb fegyvere. Az Omokage no Insho, vagyis az emlékek pecsétje. Csak az tudja használni, akiben megvan mind a kettő Kekkei-genkai. Ott a tetőn van egy lyuk. Látod?
- Igen.
- Ez a jutsu csak napfogyatkozás idején működik. Pontosan ez az épület fölött találkozik a nap, és a hold. A nap vakító sugarai megvilágítják a pecsétet, ami magától nem működik. Kell egy vezér, és egy áldozat. Ha az áldozat a pecsét sugarába kerül, nem menekülhet.
- Mi történik vele?
A nő elkomorodott. Leguggolt Sakura-hoz.
- Ez a legkegyetlenebb jutsu az egész országban... talán a ninja-világban is. Az Omokage-val egy Genjutsu-t idéz a vezér. Az áldozat legszörnyűbb emlékeit idézi fel... a lehető legvalóságosabban. Vagyis: ha egyszer majdnem megölték, ismét megkapja azt a halálos sebet. A végén pedig a vezér elszívja minden chakráját az áldozatnak... a képességeivel együtt.
- Ezt... miért mutattad nekem? – kérdezte Sakura. Arca rémült volt.
- Mert... a tekercsben az áll, hogy mikor felnősz... ismét lesz egy napfogyatkozás. Szeretném, ha nem használnád. És... ha nem használnák rajtad. Vedd le a felsődet!
Sakura kérdőn nézett nagyanyjára. A nő bíztatóan mosolygott. Sakura levette pólóját.
- Fordulj meg! – Sakura megfordult. Érezte a nő hideg ujjait, ahogy végigszaladnak a hátán. – Ez a pecsét meg fog téged védeni. De, ha a virágfüzér nem ér össze, a pecsét megtörik, és mindent átenged.
- És hogyan ér össze a füzér?
A nő Sakura szívére tette a kezét.
- A szíved táplálja. A szeretet erősíti a virágot, és tovább nő. De a gyűlölet csak elhervasztja.
- Értem... én azt szeretném, ha ez a virág sokat nőne... és nem csak azért, mert megvéd.
- Hanem?
- Szeretném látni, hogy hogy néz ki.
A nő akaratlanul is elnevette magát. Hiszen akkor még csak egy virág volt Sakura tarkóján. Most már nőtt a füzér. De akkor volt a legnagyobb, ha Sasuke-val volt...”
Kicsapódott az ablak. Sakura elejtette ijedtében a tekercset. A villany eloltódott. A nő harcra készen várt. Valaki bemászott az ablakon. A hold fénye megvilágította arcát. Sakura nem tudta elhinni, amit lát. Előtte egy fekete hajú férfi állt. Szeme szintén fekete volt. Sápadt bőrén esőcseppek csillogtak. Nem szólt semmit. Csak haladt előre. Egyenesen Sakura felé.