A vonat fékezett. Nagoyában volt végállomása. Leszálltam és elkezdtem keresni a tokiói expresszt. Elvesztem. Annyi ember volt, hogy a hirdetőtáblát se nagyon láttam. Megkérdeztem a mellettem álló embert.

- Bocsánat! Mikor indul a tokiói… -ekkor észrevettem, hogy kb. egy velem egykorú fiút szólítottam le. Nem tudtam folytatni kérdésemet, csak pirultam.
- 18:10 perckor. Már vettél jegyet? Mert már csak 5 percünk van…
- Nem! Még nem! ” Mi az, hogy percünk?”
- Majd a vonaton megveszed, mert most sietnünk kell!
Ekkor elindult az egyik peron felé. Gyorsan utána futottam. Gondoltam, hogy biztos ő is Tokióba megy.
Már csengett a jelző, hogy becsukják az ajtókat - pont elértük. A vonat csendben el is indult. Nagyot sóhajtottunk az ajtónak dőlve.
- Hát te? Hogy-hogy Tokióba mész? –kezdte
- Ott fogok tanulni. Az egyik gimiben. Persze koleszos leszek.
- Melyik gimnázium?
- A Sakuramachi…
- Eh… Én is odatartok. De ott mindenki koleszos…
- Ezt meg, hogy érted?
- Nem tudtad? Akkor mit tudsz a suliról?
Uhh… Hát ez elég égő volt. Gyorsan tereltem is a témát, mint minden kínos helyzetben.
- Egyébként… Yamamoto Ayumi vagyok.
- Ken Souta. – ránézett a gitáromra- Ahogy elnézem, a zene koleszba jelentkeztél. Vagy arról se hallottál? – kérdezte vigyorogva
- Haha… Arról hallottam… De én a vegyesbe jelentkeztem. Azaz 3. kollégium.
- Akkor kolesztársak leszünk… 1C?
- Aha… Tehát osztálytársak is!
-  Gondolom nem tudtál a sport, zene, dráma és a rajz kolesz közül választani.
- Igen… De a drámát tuti nem választottam volna.
- Én pedig ahhoz hajlok, vagy a sporthoz…
- ” Jesszus…”
- Üljünk le! Ott van egy négyes hely, úgyhogy a cuccaink is elférnek.
Gyorsan elfoglaltuk helyünket. Ennyi hely volt össze-vissz. Souta egyből elaludt. Én csak néztem ki a sötétbe. Olyan csönd volt, hogy már én is elbóbiskoltam. Ezt a csöndet a mobilom csörgése szakította félbe.
- Moshi - moshi? Igen. Már mindjárt Tokióban vagyok. Taxit? Jó. Majd hívlak, ha megérkeztem és a koleszban vagyok. Oké. Szia!  ” Fúj, de utálom ezt a készüléket”
- Ki volt az? – kérdezte Souta álmosan, nyújtozkodva
- ” Közöd?” Anya
- Már mindjárt megérkezünk. Szedjük a cuccainkat össze. A vonat egy óriásit fékezett. Én pont Souta előtt álltam. Nem vagyok hozzászokva a vonatokhoz, meg az ilyen nagy fékezésekhez. Elestem volna, ha Souta meg nem tart. Nah, ez volt a legcikibb…
- Bocsi!
Nem szólt semmit… Én meg ezek után nem mertem dumálni. Már kezdett a metróhoz kanyarodni.
- Gyere taxival!
Szótlanul jött velem a megállóba. Éppen jött egy taxi. Már egy ideje utaztunk. Éreztem, hogy megsértődött. A vonaton egy csomót dumáltunk, most meg meg se szólal. Talán azt hiszi, hogy direkt estem neki? De… csak nem! Hát fékezett a vonat! Csak tudja, hogy véletlen volt.
-Bocsi a vonaton, hogy… - kezdtem a bocsánatkérést
- Miket beszélsz ?! Teljesen véletlen volt! Amúgy is… Most biztos lelkifurdalást érzel, amiért nem szólaltam meg …. Azóta… Csak mélyen gondolkodtam… Tudom, hogy ez idegesíti az embereket, amikor ilyen vagyok.
- Hm…
A sofőr bekapcsolta a rádiót. Egy zene rádió lehetett.
- Anna Tsuchiya - Rose száma következik – hangzott a készülékből
- Az nem rossz szám… ismered?
- Ehh… Nem szoktam zenét hallgatni…
- De akkor a gitár…
- Csak dalokat szerzek…
- Ideje, hogy megismerd.
Csak hallgattam ezt a számot. Néztem a kirakatokat, plázákat, reklámtáblákat, amik megvilágították az utcákat.
- Én amúgy szintetizátoron játszok. Holnap küldik postán, mert már nem tudtam volna elvinni. Remélem nem esik semmi baja. Látom, te nem városi vagy…
- Hát nem… Nagashima-ból származok.
- Hát az messze van… Én Nagoya-ból… Amúgy jó az éneklőhangod?
- Hát… Nem vagyok éneklős fajta… még senki se hallott énekelni.
Egy kis dombra mentünk fel, persze ott is voltak házak. Már láttam az iskola kivilágított épületét. Csak halgattam a zenét és nézelődtem. Megálltunk. A zene is véget ért. Nem mondom, hogy rossz szám, de én nem hajlok az ilyenekhez…
- Sakuramachi Gakuen – szólt a sofőr
Gyorsan elővettem pénztárcámat, de Souta megelőzött. Nem tudtam mit tegyek… Ez olyan kínos!
- Én akartam, hogy gyere taxival!
Már megint nem szól… Biztos ” gondolkodik ”. Elég furcsa ez a Souta… És az osztálytársam… Mit akarhatott az énekhangommal?
- Na most meg kéne keresni a koleszt…
- Ott van egy tábla. Arra kell menni a kolesz felé.
Sötét volt. Alig láttunk valamit, de szerencsére ne, tévedtünk el. Pont a 3. koleszba botlottunk. Bementünk és máris egy faliújság volt az orrunkhoz nyomva. A névsorunk volt. A nevünk mellett szerepelt a szobánk száma. Én a 203-as szobába voltam beosztva. A szobatársam Sato Oshichi. Souta elköszönt. A büfé felé vette az irányt.  Szorítottunk egymásnak, hogy jó szobatársunk legyen. Elindultam a lépcsőn a 2. emeletre. Sato Oshichi. Ez a név ismétlődött bennem.  2. emelet. 200, 201, 202, 203. Egy papíron ott volt a nevünk. Ha bent van, hogy köszönjek neki? Na… majd csak lesz valahogy…
Lenyomtam a kilincset.